Telkibányától Regécig
- 25 év a Zempléni-hegység ösvényein -

A miskolci Tiszai-pályaudvarról kigördülő vonat már a szabadság ígéretét hordozza, és amikor a fülke ablakaiból kitárul a lapos reggeli napsugarakban fürdő Hernád-völgy, háttérben a Zempléni-hegység vonulataival, akkor több is már ez, mint ígéret, maga a nagyvárosból szökő utazó szabadságának üdítő mámora. Mert a Zemplén – szabadságos vidék. Így van ez lassan 25 éve, amióta az első szabadságos vonat elindult Miskolcról. Akkor még lázadó gimnazistákat vitt, később duhaj egyetemistákat, ma kényszerűen konszolidálódó felnőtteket, de a zempléni hegyek befogadták azt is, ezt is, és mindig a legtöbbet adták.
A távolban előbukkannak a hegylánc ismerős csúcsai: a Magoska, a Gergely-hegy, közöttük hátrébb a Regéci-várhegy, túránk végpontja, aztán a Borsó-hegy. A Magoska tövében meglepően ép középkori várrom: Boldogkő vára. A hegyek lábánál apró, pirostetős települések: Fony, Hejce, Vizsoly, Göncruszka, Gönc. Ma elmaradott, öregedő kis falvak, hajdan pedig a magyarországi kultúra ütőerei húzódtak itt, köszönhetően a tokaji borkereskedelem és az ércbányászat évszázadokon át tartó virágzásának.
A vonat sivítva fékez, Hidasnémeti állomás következik, busszal indulunk tovább Telkibányára. Csapatunk egy évről-évre visszajáró, változó létszámú és tagságú baráti társaság, de vannak azért hűségesen mindig visszatérők: Ujjady Zsolti, Fürstand Janó és Attila, Vékony „Petya”. Átrobogunk az újra városi rangú, barackpálinkájáról híres Göncön, főutcáján büszkén magasodik a hófehérre meszelt Huszita-ház. Régi ismerős, jónéhány túra indult innen, föl a Dobogó-nyergen át a hejcei Sólyomkő szikláihoz, és sokszor érkeztünk ide a Nagy-völgy csobogó patakú völgyén keresztül.

Szalonnasütés a Nagy-patak partján

Gönc fölött egy dombhátról Kassa látványában gyönyörködhetünk, aztán megérkezünk az „Aranygombos” Telkibányára, a középkori Magyarország nemesércbányászatának egyik hajdani központjába. Ma csöndes, virágos hegyi falu, főutcája mentén az Ósva-patak szalad, levegőjében a hegyek zamatos frissessége. Az ércbányászatnak és az ezerféle zempléni ásványnak ma már múzeuma van. A falu éttermeiben sztrapacskás csülökpörköltet is mérnek, ilyenről 10-15 éve még álmodni sem lehetett. A busz az Aranykulacs előtt tesz le, ami viszont épp olyan, mint 15 éve, s az ide kötődő víg történetek inkább a tábortűz mellé valók, mintsem turistamagazinba…
Nem állunk ellen a növekvő augusztusi forróságban csalogatóan hűvös kocsmahivatalnak, de a hűsítő sörök után nekigyürkőzünk, átkelünk a patakon, és egy szelíd hegyháton át, a Potács-ház érintésével a pálosok XIV. sz.-i gótikus, a Kis-patak völgyének elején magasodó kolostora felé vesszük az irányt.

A Zempléni-hegység egyszerre táj, geológiai, geomorfológiai, ökológiai egység, kultúra, történelem, fogalom. A néven máig vitatkoznak. A trianoni határ minden logika nélkül vágta ketté a szerves egységként létező Eperjes-Tokaji hegyláncot, amelynek Tokajtól a Hegyközig tartó részét akkor Tokaji-hegységnek hívták. A régi megyerendszer alapján viszont inkább Abaújhoz tartozik. A Sátor-hegység mesterkélt elnevezést sehogy se vette be a magyar nyelv, az különben is a Sátoraljaújhely környéki hegyeket jelenti. Maradt a Zemplén, és az valahogy rajtamaradt.

A kolostor még romjaiban is impozáns. Rózsaablak, faragott oszlopfők pusztulnak a fedetlen főhajóban, immár 700 éve. Fölötte, a patakvölgy másik oldalán, meredek sziklaormon igazi sasfészek: az Amadék ősi várának romjai bújnak meg. Az öregtorony falain kívül csak néhány sánc jelzi az Anjoukkal dacoló Aba Amádé várának nyomát, amely oly régi, hogy már a kolostor alapításakor romként szerepelt a korabeli okiratokban. Az erdőben impozáns méretű andezit sziklatornyok bújnak meg, egyikük a lombkoronaszint fölé emelkedik, innen lenyűgöző panoráma tárul elénk: észak felé egészen a Nagy-Milicig ellátunk, alatta apró gyöngyszem Füzér meredek dácit sziklatömbre emelt vára, ahol egykor Perényi rejtegette a magyar koronát. A sziklán megpihenhetünk, hisz kemény volt a várhoz vezető kaptató. Aztán indulunk tovább a gerincen a piros jelzésű „Rákóczi-úton” a Téglás-kő irányába.

Ezerféle arcát mutatta már ez a változatos vidék. Koptattuk ösvényeit tikkasztó kánikulában, mikor szinte felforrt a hűsítőnek szánt doboz sör a hátizsákban, és botorkáltunk esős utakon, mikor a hegyek ködbe burkolóztak és magashegységet játszottak. Láttunk nyári zápor után hegyi folyóvá duzzadó patakokat, bontottunk tábort hirtelen támadt hajnali esőben, fürödtünk jeges vizű zuhogók alatt, hallgattuk a Regéci-várhoz alkonyatkor a faluból felhangzó kutyaugatást. Nyáron, az árnyékban elpihenve, a hegyi kaszálók tücsökzenéje, vagy a szélben nyújtózó bükkösök sóhajtása szolgáltatott altatót. Télen a havas táj reccsenő csöndje, ködpárás mozdulatlansága. És hány tábortűz mellett ment körbe a pálinkásbutykos, míg a parázson sercegve sült a vacsorára szánt parasztkolbász és hagyma?

A tocsogós Cicés-rét után hamar a Sólyomkő tetejére jutunk. A 20-25 méteres szikla sziklamászóhely is, tetejéről kinyílik a Hernád-vögy panorámája, szemben a központi hegységrész legmagasabb csúcsa, a Gergely-hegy emelkedik.
A Fehér-kúti vadászház fölött letérünk a turistaútról a Nagy Mocsaras rétjei felé. A Tájvédelmi Körzetben ez szabálytalan, de talán elnézik nekünk a hegységért joggal aggódó természetvédők, mint olyan turistáknak, akik után nem marad semmi nyom. És talán elnézik nekünk a felzargatott állatok is. A néhány betolakodó, a természetet őszintén féltő és óvó igazi turistánál azt hiszem sokszor nagyobb kárt okoz a védett területet gyakran faültetvényként kezelő, teherautókkal, buldózerekkel közlekedő, a hegyoldalakba fél-autópályányi utakat bevágó, egész hegyoldalakat tarra vágó, maga után sajnos igen gyakran szemetet, gumiabroncsot, olajos flakonokat és letiport, szétzilált környezetet hagyó erdőgazdálkodás. „A természetet mi csináljuk” mondta egy zempléni főerdész, és hitte is, amit mondott.

A Nagy-Mocsaras rétjein

A hullámzó füvű hegyi kaszálókon átvágva sűrű erdőben, sziklák között ereszkedünk a Nagy-völgy felé. Érintjük az üresen álló Rivnyák-tanyát, amely igazi kísértetház, boszorkánytanya, de lakója szerencsére épp másutt garázdálkodik. A Dorgó alatt csatlakozunk az Országos Kéktúra vonalára. A hegyi rétek magas füvét már az alkonyi napsütés festi vörösre. Ideje táborhely után nézni. Mire állnak a sátrak, lobog a tűz és elkészül a vacsora, az este is belopódzik a Torintás rétjeire. A tábortűz villódzó fényeinél konzerv „káposztásbab csülökkel” rotyog a serpenyőben, jókedvűen vacsorázunk. Víz csak amennyit magunk hoztunk, de hát kinek is kéne a tábortűz mellett víz? Éjfélre kifogynak a viccek, elfáradnak a történetmesélők és a kormány is megkapta a magáét. Reggel a tábor nyomainak eltüntetését követően az Országos Kéken folytatjuk utunkat a Tokár-tető és a Nagy-pétermennykő felé.

A Zempléni-hegység magasabb tetőinek uralkodó növénytársulása a montán és szubmontán bükkös, aljnövényzetükben kárpáti, magashegyi flóraelemek tenyésznek, mint a kárpáti sisakvirág vagy az ikrás fogasír. A vidék növényföldrajzilag már a Kárpátokhoz tartozik, amit számos további növényritkaság is jelez. Az érintetlenebb réteken hegyi kardvirág, szibériai nőszirom terem, számos orchidearitkasággal együtt, mint pl. az alhavasi gömböskosbor, vagy a bodzaszagú ujjaskosbor. Kisavanyodott talajú északi letöréseken tenyésznek a harasztok közé tartozó ritka korpafűfélék, és a körtikék. A völgyaljak pangóvizes lápjain a jégkorszakból visszamaradt tőzegmohalápok tenyésznek, a patakokat kísérő égerligetekben igazi ritkaság a struccpáfrány. Dél felé haladva eltűnnek a kárpátok jellemző növényei, helyüket olyan pusztai növények veszik át, mint a törpemandula, vagy a gyapjas őszirózsa. Az állatvilág szintén átmenetet mutat a pannon és a kárpáti jelleg között. Északon kárpáti-alpin jellegű lepke- és bogárfauna, alpesi gőte élnek, dél felé csökken a kárpáti hatás. A félelmetes hírű keresztes viperával csak a nagyon szerencsések találkoznak. A hegység ritka ragadozómadarak – pl. parlagi sas, uhu, uráli bagoly -, énekesmadarak – pl. vízirigó, hegyi billegető, jégmadár, gyurgyalag – kedvelt otthona. Kuriózumnak számít, hogy az elmúlt évtizedben visszatelepült a farkas és a hiúz, néha megjelenik a kárpáti barnamedve.

A Nagy-pétermennykő 709 méteres ormáról teljes a kilátás az északi-hegységrészre. Hegy hegy hátán! Innen látszik csak, milyen élénk domborzatú, szabdalt felszínű hegység ez. A mélyben alattunk a kőkapui volt Károlyi vadászkastély – ma szálloda – tornya látszik, távolabb a Hegyköz falvai. Északon a Milic-csoport zárja a látóhatárt. A csúcson jólesik az ebéd, ami nem éppen koleszterinszegény reformkaja: csípős kolbász, húsos szalonna, sajt, mindez a lilahagyma nevű világbajnok találmánnyal. A teli gyomor elnyomja a vándorokat. Hamarosan csak jóllakott szuszogás hallatszik, egyik-másik kissé férfiasabb a kelleténél: a bükkerdő tanácstalan sóhajjal vonja meg a vállát, a környék vaddisznócsordái pedig pánikszerűen keresnek új vackot maguknak. Az alvók fölött alattomos felhők gyülekeznek.
Kövér esőcseppek jelzik a pihenőidő végét. A táj elsötétült, északnyugatról veszélyes szürkeség közeledik. A hegyek belemerülnek a gomolygó felhőbe. Pánikszerűen kapkodjuk magunkra az esőkabátot, de mire mindennel végzünk, már szakad. Csúszóssá ázott avarban, síkos sziklák között botladozunk az Istvánkúti nyírjes felé. Az eső egyre erősebb, az égzengés közvetlen a fejünk fölül jön és végighasít a hegységen. A hegyoldalakban, az utakon zavarosvizű patakok indulnak. A hőmérséklet hirtelen jó tíz fokot zuhan. Az esőkabátok alatt befülled a test, kívül belül folyik a víz. Átázva, átfázva érkezünk meg a vadászház tornácára. A tornác nem üres. Három egyetemista vacog bent csuromvizesen. Rövidnadrág, tornacipő és gombóccá ázott szendvics az összes felszerelésük, mert ugye nyáron mire lenne még szükség?

Az Istvánkúti nyírjes hazánk legrégibb védett területe, 1942 óta részesül oltalomban. A fehértörzsű nyírfák között növény- és állatritkaságok sora él, alhavasi lepkefélék, korpafüvek, orchideák, a keresztes vipera fekete színű változata. A nyírek mögött hatalmas, öreg bükkfák rejtik a legnagyobb szárazságban sem kiapadó, hidegvizű forrást. A tisztáson vén faház áll, gerendái között moha tömítéssel. A ház zárva, de a tornácán – amelynek faragott fakorlátját lassan végleg fölélik, eltüzeli valakik (mert ők nem turisták!) – menedéket találunk az eső elől.

A nyírjesre boruló estében fölelevednek az emlékek: épp 20 éve, hogy először éjszakáztam itt, a menedékház tornácának deszka padlóján. És utána még jónéhány alkalommal. Hatalmas tábortüzek, nagy beszélgetések, vidám mulatozások. Régvolt barátok, lányok, lassan elfelejtett arcok villannak föl, és mindenhez köthető egy-egy történet. És most megint itt vagyunk. Istvánkútra valahogy muszáj visszatérni.

A Sólyom-bérc szikláján

A lombokon áteső játékos fénnyel köszönt a korareggel. Tüzet rakok, vizet melegítek. A bőséges reggelit követően a Mlaka-rét felé vezet utunk. A süppedős hegyi réten letérünk a Sólyom-bérc sziklái felé (ez egy másik sólyom, az előző Sólyom-kő volt!). Az impozáns, több darabban letörő szikla a nyíregyházi mászók kedvelt gyakorlóterepe. Kelet felé tekintve szemben találjuk magunkat a Regéci-várral, ám még gerincek, völgyek sokasága választ el tőle.
A szikláról út nélkül, kőgörgetegen ereszkedünk le az Istvánkúti-völgybe, ősi kocsiúton, csobogó patak mentén gyalogolunk Óhuta irányába. Kutyaugatás, egy távoli harang kondulása jelzi, hogy visszatértünk az emberlakta övezetbe.

Felfrissülés a hőségben

Szűk völgyben meghúzódó, csöndes, idilli falucska Óhuta. A fülledt forróságban teremtett lélek nem mozdul az utcán. Tanácstalanul – és a szomjhalál szélén – álldogálunk a zárt kocsmaajtó előtt, ami a kiírás szerint csak 4 óra után nyit. Szerencsére a tulajdonos fölzörgethető jól megérdemelt déli szendergéséből, és a hirtelen megugró bevétel még a morcosságát is oldja.
A huták völgyének szűk kis betonútján indulunk Regéc felé. Az út mellett frissvizű patak fut, a zuhogóknál remek fürdést rendezünk. Autósstoppal próbálkoznánk, de hát erre nemigen jár autó. Csak egy román rendszámú Dácia fékez, tömve vásári holmikkal, és gazdája színmagyarul mentegetőzik, hogy elvinne minket, csakhát nem férünk be. Hmm, bizony, más szemlélet ez, mint a miénk.
Néhány szerpentin után balkézre feltűnik a Regéci-vár, ahol Rákóczi fejedelem töltötte gyermekéveit. Hamarosan a falu gondozott, virágos főutcáján járunk.

Kilátás a regéci várból

A vár felé vezető ösvényre térünk, mikor nyugat felől hirtelen sötétlila felhők gyűlnek, negyedóra alatt a nyakunkba kapjuk a vihart. Az átforrósodott mezők gőzölnek, ahogy rájuk zúdul a hideg förgeteg. A műút kis patakot keresztez, a híd alá húzódunk, a patak által összehordott rőzséből tüzet rakunk, ebédet melegítünk, míg odakint tombolnak az elemek. De a nyári zápor hamar továbbvonul, és mire szuszogva fölérünk a várhoz, már csak a lombokról csöpög a nyakunkba a friss esőlé. Üde párát lehelnek az erdők, esőcseppeken törik meg a fény. A víz fölerősíti a föld, a fű, az erdők illatát. Alattunk a két falu, Regéc és Mogyoróska – ahogy József Attila írja -, mint egy-egy tál krumplipaprikás. A várból végigkövethetjük eddigi vándorlásunk színhelyeit, előttünk a Gergely-hegy, aztán a Szár-kő, a Tokár tető. A völgyekben még felhőfoszlányok gomolyognak, de szemben, a Hernád völgye fölött kibújik a felhők mögül a nyugatnak forduló nap. A Regéci-vár mindig csodával ünnepli látogatóit. Kiállunk a sziklaperemre, elégedettek vagyunk, hisz MEGÉRKEZTÜNK.

Szöveg és kép: Galli Károly

12►