SZÉLVIHAR UTÁN, avagy menjünk-e még túrázni a Magas-Tátrába?

A ködös novemberi kedvtelenségben önkéntelenül lapozódik vissza emlékezetünk kalendáriuma a nyár könnyű, napsugaras lapjaira. A szemközti kert letarolt bokrairól a júliusi Magas-Tátra túra emléke villan elő. Igen, a Magas-Tátra! A világ legkisebb magashegysége, mégis, az egyszerű gyalogtúra is örökre való emléket hagy az emberben! Mert minden félelmem ellenére szép emlékekkel tértünk haza nyáron, újra megerősítve abban az egyszerű hitben, hogy a Magas-Tátrába menni – mindig jó.
Pedig biz’ isten gyomorgörccsel utaztam oda, útközben felidézve a 2004-es szélvihar addig csak az internetről ismert, megrázó képeit!

Megérkezésünkkor az éjszaka és az egész úton szakadó eső megkímélt a látványtól, csak a Kriván koromfekete tömbje jelezte, hogy helyben vagyunk. Hanem másnap! A továbbra is csöpörgő esőre való tekintettel túránkat elhalasztva, sétára indultunk Nova Lesnáról Ótátrafüredre. Egy útkanyar után előbukkant az étterem, amelynek dús fenyőerdővel körülvett teraszán olyan kiváló pisztrángot ettünk pár éve… A ház most is sértetlenül áll, csak éppen a fenyőerdő tűnt el körülötte! Amerre a szem ellát, kopár, letarolt hegyhátak, kiforgatott gyökerek, szilánkokra tört fatörzsek! A műút, amely Poprádot köti össze Ótátrafüreddel… a hajdani erdőrengeteg helyén a nagy semmi. Ellátni Poprádig, az Alacsony-Tátra gerincéig, Ótátrafüredig, nincs, ami megtörné a „panorámát”! Az erdők mélyén megbúvó magashegyi üdülőhely lecsupaszítva, megalázva tárja föl eddig rejtőzködő arcát. A szélvihar borzalmas erejét mutatja, hogy a kisebb völgyteknőben növekvő fenyőket derékban törte ketté a szél, míg másutt gyökerestül forgatta ki a szálfákat. Csak néhány lombos fa élte túl a katasztrófát, ezek most magányosan árválkodnak az út szélén. Fakitermelő gépek dízelmotorjainak dübörgését hozza felénk a szél. Nagy területről már lehordták a kidőlt fákat, és hatalmas farakásokba halmozták, itt-ott pedig friss telepítést is találni. A magasabban fekvő hegyoldalakon szétszórt fogpiszkálókként hevernek a fenyőtörzsek ezrei.

Az egyetlen megnyugtató, hogy az elpusztított övezet fölött, a törpefenyőzóna alatt még megnyugtatóan zöldell egy keskeny lucfenyő sáv. Nagyjából a Tarajkára (Hrebienok) vezető sikló pályájának felétől érünk be a fenyvesek közé.
Másnap a kora reggeli verőfény itt ér minket. Jó tempóban előzgetjük a Sziléziai ház (Sliezsky dom) felé baktató lelkes, nyugdíjas hordákat. A sziklás ösvény kanyarjából rálátni a letarolt sávra, amely innen, fölülről nézve is megdöbbentő: jól látszik, hogy egy néhány kilométer széles, a hegyek lábánál végighúzódó pásztáról van szó, alatta-fölötte érintetlen az erdő, benne viszont minden fa elpusztult.

A Sziléziai háznál a napsütéses időnek megfelelő turistaforgatag fogad. Térdnadrágos, bakancsos turisták, köteleket rendezgető, készülődő hegymászók, autós „kocaturisták”. Kávét innánk a tóparti teraszon, de az önkiszolgáló étteremben rámdörren egy mérges, kövérkés néni, hadonászásából rájövök, hogy tilos kivinni a teraszra a poharat. De akkor minek a terasz…? Mindegy, itt vita nincs, hisz további „vendégek” háborgatják pénzköltéssel a zsémbes asszonyság nyugalmát.

Odakint, a Felkai-tó (Velické pleso) vizében tükröződő Felkai-vízesés látványa, a csípősen friss hegyi levegő, a gerincen megcsillanó napsugarak gyorsan feledtetik a bosszúságot. Jó tempóban vágunk neki az ösvénynek. Az „örök eső”-nél előírásosan megázunk, már mellettünk dübörög a zuhatag, és hamarosan fönt vagyunk a Virágoskertben (Kvetnica). Ezer ágra szakadva áramlik a kristálytiszta patakvíz, tőzegmohás zsombékok, gyapjúsás, tárnicsok, a zászpa és a havasi sisakvirág csokrai között.
Rövid gyönyörködés után folytatjuk utunkat az egyre meredekebb és sziklásabb völgyben. A völgyalji kis tengerszem a telet idézi, kéklő hótömbök süllyednek az áttetszően tiszta vízbe. A völgyfő felé közeledve mind havasabb világba érkezünk. Mindkét irányban elég nagy a forgalom, csúszkálva kerülgetjük egymást a havas lejtőn. Rövid láncos szakasz jelzi, hogy hamarosan elérjük a hágót.
A Lengyel-nyeregben (Polsky Hreben, 2220 m), a metsző szélben mindenfelé uzsonnájukat majszolgató turisták hevernek. Felhőfoszlányok száguldanak föl a Lengyelország felé lejtő Bielovodská dolinából. Nem túl ígéretes az idő: a csúcsok körülöttünk vastag felhőpaplanba burkolóznak. Rövid szusszanás után nekivágunk a Kis-Viszóka (Vychodná Vysoká, 2428 m) sziklás oldalának. Ezt a szintben mindössze 208 méteres kitérőt kevesen választják a nyeregbe érkező turisták közül. Csakhamar magunkra maradunk a ködben. Meredek gerincen, majd omlós törmeléken vezet föl az út, helyenként olvadozó hófoltokon kell átbotorkálnunk. Aztán egyszerre kidugjuk fejünket a felhőből… mintha egy másik világba csöppentünk volna! Előttünk a csúcs, körülöttünk a Magas-Tátra bércei, és a gomolygó felhők közül ki-kibukkan a nap! Mire elérjük a csúcsot, alattunk is eloszlik a felhő, rálátunk a nyeregre. Kelet felé a Nagy-Tarpatak-völgy (Velká Studená Dolina) széles völgykatlanára nyílik kilátás, amelynek közepén apró porszem a Rabló-ház (Zbojnicka Chata), következő úti célunk. A katlant övező csúcsok éles, tiszta napfényben fürdenek, a Lomnici-csúcs tetején csillog a felvonóállomás épülete.
A káprázatos kilátás mellett az is tudatosul bennünk, hogy bizony jókora út vár még ránk! Egy gyors csúcssör elfogyasztása és tíz perc ejtőzést követően sebtében indulunk is lefelé, ugyanazon az úton. A Lengyel-nyerget követően további szintvesztés következik, majd a Kis-Viszóka csúcsa alatti, északra nyíló kárfülke hóval borított törmeléklejtőjén vágunk keresztül. Aztán újra emelkedni kezd az ösvény. Még egy hágót meg kell másznunk, mielőtt a Nagy-Tarpatak-völgy peremére érnénk. A Prielomra (1859 m) meredek, csúszós sziklákon, láncok segítségével kapaszkodunk föl – persze azért még bőven a túraösvény kategóriában. Innen aztán már végig lefelé vezet az út.
No de milyen út! A Prielom keleti letörése meredek, omlós, olvadó havas. Egy nyári tátrai túrára nyilván nem hoz az ember hágóvasat, jégcsákányt, és óvatosan el is lehet boldogulni nélkülük. A meredek hólejtőn amolyan bakancs-síelésben próbálom megkerülni a latyakosra taposott ösvényt. A csúszkálás jól megy, így gyorsabb a lejutás – gyorsabb annál is, mint amit elképzeltem. Egyszerre kicsúszik a lábam és megindulok fenéken lefelé a lejtőn, egy összeszűkülő, sziklás katlan felé. Nincs semmi nálam, amivel akárcsak fékezhetném a kicsúszást! Jó húsz-harminc méteres száguldás után kőkupac tűnik föl, sikerül arra kormányoznom magam, és teli talppal nekicsapódok a köveknek. Az ütközés mázsás kőtömböt mozdít ki a helyéből, amely szerencsére a mély hóban rögtön elakad. És ami számomra a fő: megfékezi ezt a havas ámokfutást. Szegény Tamarám odafönt, a szó is belészakadt, úgy megijedt. Igyekszem elbagatellizálni a dolgot. Alattunk egy cseh páros csodálta a produkciót, most elismerően tapsolnak. És megkönnyebbülten is talán, hogy nem az ő nyakukba zúdult a kimozdított kőtömb…
A Rabló-ház felé vezető ösvényen a délutáni napsütésben fürdő sziklás-füves magashegyi tundra-táj, a mélyedésekben megbúvó tengerszemek látványa gyorsan feloldja a csöppnyi feszültséget. Jó elérni a házat, jó elterpeszkedni, frissen csapolt sört szürcsölgetni a pompás kilátást kínáló teraszon. Az sem zavar, hogy – július, szikrázó napsütés ide vagy oda – olyan metsző hideg van, hogy kesztyűben szeleteljük a paprikás kolbászt, kenjük az ízletes szlovák brynzát.

Túránk utolsó fejezete következik: innen már csak le kell baktatni a gyönyörűséges, zúgó patakkal, vad sziklaoldalakkal hívogató Nagy-Tarpatak-völgy ösvényén. Jó kétórás baktatás ez, és a jutalom, hogy aki hétig visszaérkezik a Tarajkára, az még eléri az utolsó siklót, és megspórolhat egy további egyórás lemenetet. Nekünk épphogy nem sikerült, ezért hamarosan a letarolt hajdani erdőrészben találtuk magunkat. De az élmények olyan élénkek voltak még, hogy ez sem tudta kedvünket szegni.
Eddig a mese, és a novemberi ködben már a jövő év új tervei kezdenek formálódni…