A bükki Kis-fennsík a központi hegységrész északi, északnyugati területeinek izgalmas, változatos vidéke. A 600-700 m körüli plató peremén sziklaletörések kínálnak remek panorámát, alattuk szurdokszerű völgyek vezetik le a karsztforrások vizét. A Csondró-patak völgye talán a legvadregényesebb ezek közül, kisebb szurdokkal, vízesésekkel,a völgyoldalakban sziklákkal, mint az Odvas-kő, a Cakó-kő vagy a Kemesnye-hegy. A völgyet jelzett turista úton lehet végigjárni. Télen fokozottan csúszásveszélyes, legyünk óvatosak a meredekebb részeken!

A Csondró-völgy részlete

A Keleti-Alpok legkeletibb, még magashegyi jellegű nyúlványa a Kamnik-Savinja Alpok vonulata, amely a Karavankák 120 kilométeres gerincétől délre és keletre helyezkedik el. A csipkézett hegykaréj a Száva-völgyében, Ljubljanától északnyugatra fekvő Kamnik városa fölött indul és a Savinja folyó kanyargós völgyéig, illetve a Raduha gerince jóvoltából kissé azon túl húzódik. A kis területű hegység hazánkhoz viszonylag közel esik, és ugyancsak bővelkedik szépségekben. Igazi magashegyi arculattal rendelkezik, holott legmagasabb kiemelkedése, a Grintavec is „csupán” 2558 m. Legfőbb nevezetessége a festői Logar-völgy (Logarska dolina). A zöldellő, meseszép alpesi völgykatlant égbe nyúló mészkősziklafalak zárják le. Míg a völgyben gyermekek játszadoznak a pázsiton, és a túralovaglók, biciklisták paradicsoma, a völgyfőtől kezdődően a hegymászók, magashegyi túrázók birodalma kezdődik (persze egy darabon a kevésbé elhivatott turisták is fölmerészkedhetnek, pl. a Rinka vízeséshez).

Az Ojstrica

A völgyet záró hegyvilág bal szélső kiemelkedése egy impozáns formájú, izgalmas csúcs, amely 800 méteres északi fallal, 1500 méterre magasodik a Logar-völgy fölé. Ő az Ojstrica. 2350 méteres csúcsát a Logar-völgyből, vagy a Robanov kotból (völgy) egyaránt elérhetjük, de mindkét esetben hosszú és kemény túrára kell felkészülni, másfélezer méter körüli szintkülönbséggel.

Fenyvesekből a Škrbina hágóig
Május vége van, és az Ojstrica megmászására szövetkezett kis csapatunk hitetlenkedve mustrálgatja a csúcsot a Logar-völgy üde zöld gyepszőnyegén heverészve. Olyan kevés odafönt a hó, mintha július közepe volna. A 2007-es hó nélküli év a sípálya tulajdonosok számára bizonyára fekete tintával kerül bejegyzésre, a hegymászóknak azonban jó egy hónappal előbbre hozta a nyári szezont, amit ki is használtunk.
A túra legnagyobb akadályába mindjárt az elején, mindössze szűk órás meredek kaptatót követően ütközünk. A Koča na Klemenči jami (menedékház) előtti padokon lerogyva, elnyújtózva a reggeli napsütésben, hallgatva a friss forrásvíz csobogását és gyönyörködve az alpesi körpanorámában még én, a túra önjelölt motorja is erős késztetést érzek, hogy az egész napot a méhzsongásos-vadvirágos réten heverészve töltsük el. Azt hiszem, a többieket sem kéne nagyon rábeszélni… De fölöttünk magasodik a „nagy hegy”, hívószava legyőzi a lustaságot. Másnapra, harmadnapra hidegfrontot jeleznek az időjósok, szóval most vagy soha, menni kell!
Az ösvény meredeken, folytonosan emelkedve kanyarog a hegyoldalban. Hamarosan elágazáshoz érünk. Jobbra a lemeneti út indul, de akik a könnyebb, túrázósabb útvonalat választanák, itt térjenek el jobbra. Balra föl, majd hosszas kapaszkodás kezdődik az egyre ritkásabb, egyre alacsonyabb növényzetben. Miközben a fülemen is igyekszem levegőt venni, Péter előbbi szavain morfondírozom: „ez nagyon jó… mintha balzsammal kenegetnék a combomat!” Társaim az efféle hosszú, gyaloglós emelkedéseket leginkább a „szívás” kategóriába szokták sorolni. Én ezt is szeretem, hisz része a hegyi élménynek… de, hogy balzsam lenne… ez azért szerintem is túlzás. Itt az Ojstrica főfala alatti törmeléken még bónusz élményben is részesülünk: apró, fekete, szemtelen legyek milliói árasztanak el minket. Leginkább a Magas-Tátrában találkoztam előtte ilyen magashegyi légyinvázióval. De az sem volt soha ennyire tömeges. Nem lehet megállni, szusszanni egyet, mert valósággal belepnek az izzadtságra bukó kis repülő undormányok. Ahogy a hágó felé közeledünk, föltámad a szél, ami egyszerre elsöpri a kellemetlen társaságot.
A Škrbina hágóból (1800 m) már csodaszép a kilátás, és belátni a Robanov kot mélységeibe is, ahonnan a másik túralehetőség indul. A két út itt egyesül, és innen már a főcsúcs déli, illetve keleti oldalán halad.

A csúcsi szakasz – klettersteig (B), havas párkány
Beülőt húzunk, sisakot kötünk. Utunk rövid és könnyű drótköteles szakasszal indul, majd sziklás terepen ballagunk egy komor sziklafal felé. Fagyott felszínű hómezőt kell harántolnunk, amely nem vészes ugyan, mégis minden lépés figyelmet igényel, mert igen hosszú és meredek, a kicsúszás veszélyes lenne. Meredek, lépcsőzetes, vaskampókkal, itt-ott drótkötéllel támogatott szakasz következik. Pár méter után sziklás bevágásba érünk. Ennek oldalán, keskeny és meredek párkányon kell fölkapaszkodni. Gond nélküli mászásunkat egyszerre kövek potyogása zavarja meg. Kipp-kopp, pattognak-repkednek az apró sziklaszilánkok körülöttünk, néha sisakunkon. Mi történt? Ó, csak egy helyi vagány érkezik föntről, aki úgy érzi, nem szolgálja meg a vacsorát, ha nem futva-ugrálva közlekedik lefelé a törmeléken. Hogy aztán mennyi követ zúdít az alatta lévők nyakába, nem érdekli. Meg is spóroljuk a köszönést, pedig az (majdnem) mindenkit megillet a hegyen. Igaz, ő sem erőlteti.
A kőhullós bevágás apró kis hágóba vezet. Innen az Ojstrica déli-délkeleti oldalán kanyarog az út hosszan fölfelé. Itt-ott mászni kell, néha drótkötéllel is találkozunk, de jobbára igazi szintfelszedő kutyagolás ez. Viszont a kilátás nagyon szép, egyedül a csúcsra telepedő sötétszürke felhőgomolyag ad okot némi aggodalomra.
Végre sziklásabb terepre érünk. Szél kezd fütyülni a fülem mellett. Keskeny gerincre fut föl az ösvény. A hegy keleti gerincnyúlványára értünk föl. Egyszerre visszakerülünk az északi fal fölé, madártávlatból csodálhatjuk a Logar-völgyet, még a túra kiindulópontját jelző Planincev Dómra is rálátni. No, innen már nem lehet messze a csúcs! Óvatosan lépdelünk végi a gerincélen, mert a kiszámíthatatlan széllökések könnyen kibillentik az embert az egyensúlyi helyzetéből, és ugye szárnyakat nem hoztunk magunkkal. Utunk meredeken fölfelé indul egy sziklabordán, amely egy szűk kéménybe torkollik. Acélkampók és drótkötél segítik a mászást. Ez a Kopinškova út klettersteigje, erős B nehézségű, kissé kitett, lépésbiztonságot, némi karizmot igényel. A mászószakasz vezet át a hegy északi oldalára, ahol a leírásokban havasnak jellemzett csúcs alatti párkány található.
A leírások helytállóak. A csúcsi sziklafal meredek lejtőbe megy át, amely az északi fal 800 méteres falának tetejére vezet. A lejtőn hómező, rajta harántirányban gyenge taposás. Egy esetleges kicsúszás innen nézve kétesélyesnek tűnik. Valószínűbb, hogy a csúszást követően a hómező széle és a szakadék közötti pár méteres sziklás-törmelékes szakasz megállítja a csúszó testet, de nem biztos. Ha nagyon felgyorsul, beleröpülhet az alant tátongó űrbe. Öten vagyunk, abból egy teljesen kezdő. Dinamikus kötélbiztosítás mellett döntök: egy esetleges kicsúszást a 35-45 fokosra becsült hómezőn jó eséllyel menetből is megállítunk.
Gond nélkül keresztülvágunk az első, leghosszabb hónyelven, majd átmászva egy sziklabordán, újabb havas szakasz következik. Már csaknem kiérünk belőle, mikor épp az előttem baktató Attila indul meg, nem önszántából, lefelé a lejtőn. Az előbbi elmélet fényes igazolást nyer: még van időm megvetni a lábam és bal kézzel mélyre szúrni a jégcsákányt, mire megfeszül a közöttünk lévő kötél, és sikerül is megtartani az egyre sebesebben sikló testet, azaz magát Attilát. Ahogy mondani szokás: „az ijedtségen kívül nem esett baja.”

A havas lejtő

Miután napirendre térünk a kis kaland okozta izgalom fölött, folytatjuk utunkat. Az alattomos hómezőnek vége. Drótkötél mellett fölkapaszkodunk egy lépcsős sziklán, közvetlenül a fal alatt, megkerülünk egy sziklagerincet egy ugyancsak kitett kilépő érintésével, ahonnan szinte térképszerűen, felülnézetből tanulmányozható a lemeneti út, majd nekivágunk az immár valóban a csúcsig vezető kapaszkodásnak. Itt-ott kicsit mászva, másutt vegyesen sziklán, kőtörmeléken lépdelve, de végig jó meredeken fölfelé haladva érjük el az Ojstrica ikercsúcsainak egyikét (2350 m – a másik rövid sétával elérhető).
Csaknem 5 óráig tartott az út, ami nem valami nagy rekord. Viszont kezdő is volt velünk, kötelezni is kellett a havon, volt kicsúszás, kőhullás, légyinvázió… mi kell még egy szép túranaphoz? Talán kilátás, de az is megvan, még ha kissé ködös-párás is az idő. A távolban feltűnik a szlovén főváros, Ljubljana, nyugatra a Kamnik-Savinja Alpok karéja, távolabb a Karavankák vonulatai.
Ja, és leérni, épen, egydarabban, ez még hátravan.

A baj legtöbbször lefelé történik
Vidám egy órát töltünk a csúcson, eszegetéssel, viccelődéssel. A lemenetre 3 órát szánok, ez nagyjából reális. A lemeneti út ismeretlen, de a leírások szerint túraút, könnyebb, mint a Kopinškova út. Fájó szívvel búcsút veszünk a fenséges Ojstrica csúcsától és a Logar-völgy felülnézeti panorámájától, és elindulunk lefelé a hegy sziklás-omladékos dél-nyugati oldalán.
Lefelé úton még egy tanulságos esemény történt. Május lévén a hó még épp, hogy elvonult, a hegyoldalt borító kőzettörmelék ilyenkor laza, omlós. Ez okozza a bajt: könnyedén lépek le mindkét lábammal egy kis sziklaszűkületbe, mikor a kezem érintésétől megindul egy jó ötvenkilós sziklatömb a térdemnél. Ellépni nem tudok, teljes erőmmel próbálom visszatartani, de nem bírom, csak annyit érek el, hogy összevérzi a karomat, lábszáramat, majd maga alá töri a lábfejemet és megállapodik a sarkamon. Megijedni sincs időm, mindez olyan gyorsan történik. A többiek elképedve néznek. Te jó ég, ha ez eltörte a lábamat, jöhet a helikopter, oda a szezon! Nem érzek fájdalmat, de ez ilyenkor semmit nem jelent. Kirángatom a lábam a kőbilincsből. És lám, miért (is) jó a keménytalpú, erőteljes magashegyi bakancs: bár a kő teljes súlyával a sarkamra és lábfejemre nehezedett, a cipő megtartotta és megvédte. Köszönet érte, Good Old Baki!
Ezt követően már csak egy kuloárban megrekedt, meredek hónyelven való átvergődés okoz némi izgalmat, ami megint alátámasztja, az Ojstricán nyáron is hasznos a jégcsákány! No és, hogy az út jelentős, 100-200 méteres szintvesztéssel kerül meg egy lenyúló sziklataréjt a főgerinc déli oldalán, amit szépen vissza kell szedni, ha a Logar-völgybe kívánunk leérni.
A túloldalon szép, meneteles túraösvényen, néha havakon „bakancssíelve”, néha törmeléken oldalazva gyorsan veszítjük a szintet. Elhaladunk az Ojstrica hatalmas északi fala alatt, és mire visszaérünk a Klemenči jami házhoz, gyönyörű, alkonyi fényekkel búcsúzik a májusi nap.
Nem tudunk – és nem is akarunk – ellenállni a szlovén specialitás, a mézes pálinka csábításának Olyan, mintha az egész virágporos, méhzsongásos alpesi rét ízét, illatát kóstolnánk vele. Sárgás-vöröses fénye, szinte, mint a fölöttünk tündöklő, immár meghódított csúcs. Ha tudnék egy délszláv dallamot, valami ilyesmit dúdolnék: „Ojtrica, Ojstrica, te drága…”
De inkább megkímélem ettől társaimat, nekik is hasonlóan szép emlékként maradjon meg ez a nap…

Az Ojstrica csúcsán

A hegység megközelítése legegyszerűbben a Budapest – Nagykanizsa – Tornyiszentmiklós (határ) – Lendva (Lendava) – Muraszombat (Murska Sobota) – Maribor útvonalon történhet. A Ljubljana felé vezető autópályáról Celje után, Sempeternél kell letérni, ahol már az autópályán ki van írva a Logarska dolina, majd innen további 50-60 km (Logarska dolina végig kitáblázva) az úticél.

Szállás: a környéken a legkülönbözőbb árú és minőségű szálláshelyek között válogathatunk. Vannak kempingek, a helyi szállásadóknál pedig válogathatunk a reggelivel 16 eurós egyszerűbb szobáktól a 100 eurós szállodáig. Érdemes internetes helyfoglalást intézni. A vadkemping tilos és büntetik. Az étkezést éttermekben, vagy boltból intézve nagyjából a hazai árakon lehet megoldani.

Ojstrica
A túra jellemzői:
Kiindulópont: Logarska dolina, 835 m
Magasság: 2350 m tszf.
Szintkülönbség: 1515 (1600-1700)
A túra időtartama: föl a Kopinškova úton 4-6 óra, le a Škarjén keresztül 2-3 óra, összesen 6-9 óra.
A túra nehézsége: fizikailag megerőltető magashegyi túra, helyenként kitett. A Kopinškova úton több helyen drótkötél biztosítás, B (kicsit nehéz). A csúcs alatti törmelékes párkányon legtöbbször hómező fekszik, ilyenkor annak állapotától függően szükséges lehet kötélbiztosítás, jégcsákány, ha jeges, akár hágóvas is.
Szükséges felszerelés: beülő, klettersteig szett, sisak. Jégcsákány és/vagy túrabot és egy 30 méteres kötél ajánlott a csúcs alatti havas párkány miatt.
Járható: júniustól októberig.
Kinek ajánljuk: a jó kondíció és lépésbiztonság, valamint teljes nyári magashegyi túrafelszerelés alapfeltétel. Tapasztalt vezetővel ambiciózus kezdők is nekivághatnak, ha az előbbi feltételeknek megfelelnek.

A Karavankák hegylánca 120 kilométeren át húzódik nyugat-keleti irányban két ország, Szlovénia és Ausztria határán, kétezer-kétezer kétszáz méteres magasságban. Legmagasabb csúcsa a Hochstuhl, vagy Veliki Stol (2237 m). A keskeny hegylánctól délre a Száva, északra a Dráva vize folyik. Két nálánál némiképp magasabb hegyvonulat, a Júliai-Alpok és a Kamnik-Savinja Alpok között teremt földrajzi kapcsolatot. Fő kőzetanyaga a másik kettőhöz hasonlóan mészkő.

A Hochstuhl Nordgrat klettersteig

A Karavankák sokak által látogatott, legmagasabb kiemelkedése a Hochstuhl (2237 m). Legtöbben a szlovén oldalról közelítik meg, normál túraútvonalon, a Presernova Koca (Preschern Hütte) menedékház érintésével. A csúcsról az észak felé vezető, már Ausztriához tartozó Bärental irányába leszakadó sziklás gerincen egy extrém turistaút is vezet a főgerincre. Ez a Hochstuhl, vagy Nordgrat klettersteig.

Hochstuhl klettersteig
Hochstuhl: 2237 m
Magassága: 1150 m, ebből a klettersteig 550 m.
Kiindulópont: Bärental végében található parkoló.
Megközelítés: az A2 autópályáról Klagenfurtnál lekanyarodva, majd Feistritz-nél a Bärentalba kanyarodva végig a völgyön a parkolóig. Innen tovább a piros jelzésen.
Mászás ideje: föl a parkolóból 3-4 óra, le a Klagenfurter Hütte érintésével 2-3 óra, összesen 5-7 óra.
Mászás nehézsége: B-C. Többnyire meredek, sziklás túraútvonal, az alsó (új) szakaszon drótkötéllel és acélkampókkal biztosított mászószakaszok találhatók, helyenként jelentős magasság fölött.
Mászható: májustól novemberig.
Szükséges felszerelés: teljes nyári magashegyi túrafelszerelés, klettersteig szett, sisak.

A steig évtizedek óta létezik, de igazából csak egy drótkötéllel itt-ott támogatott meredek túraösvény volt, míg pár éve ki nem építették új beszállását. Az új kiindulópont jóval lejjebb található, a hegy lábát borító törmeléklejtőbe belenyúló sziklagerinc legalján. Az új szakasz izgalmasabb, látványosabb, kissé nehéz (B/C) klettersteig.

Van-e rosszabb, mint hosszú-hosszú utazást követően nekivágni egy tervezett túrának, eljutni a beszállásig, nekiindulni az útnak, majd a romló időjárás miatt visszafordulni és átázva-átfázva hazakullogni? Mintha egy tál finom, gőzölgő birkapaprikást tennének a kiéhezett ember elé, meg is kóstoltatják vele, majd a következő falat előtt elhúzzák az ételt és ráripakodnak: tünés haza! No, pont így jártunk asszonykámmal 2006 júliusában. Esőben kezdtük el a mászást, de úgy ötven méter után a csöndes szemetelés egyre erősebb záporba ment át. Végül a visszafordulás mellett döntöttünk. De a birkapaprikás (akinek jobban tetszik, lehet csokitorta is) illata ott maradt az orromban. Három héttel később ezért újra ott állunk a Hochsuhl klettersteig beszállásánál, immár ötfősre bővült csapattal.
A hatalmas sziklakatlan fölött ragyog a napsütés, a csúcsokat azonban felhőtakaró fedi. Korán van még, bízunk benne, hogy mire fölérünk, a felhők is fölszállnak. Augusztus van, a levegő mégis kifejezetten hűvös, csípős – túrára való!
Több kisebb társaság rángatja magára a beülőket a hatalmas sziklagörgeteg omladékán egyensúlyozva. Egyikük épp indul, pedig jó lett volna eléjük vágni. Vagány szőke germán anyuka két aprócska gyermekével. Az egyik tizenkét éves forma, macskamódra kúszik föl a drótkötélen. A kisebb, alig látszik ki a sisak alól, sírásra görbülő szájjal figyeli. No, bár az út nem nehéz, de ez neki talán kissé korai…

A „steig” függőleges felszökéssel indul. A tíz-tizenöt méteres falon a drót mellett vaskampók is segítik a kapaszkodást. A „húzós” beszállás egyben az út legizgalmasabb része, sajnos följebb nem találkozunk ilyen izgalmasabb szakaszokkal.

A steig beszállása

Illő szünetet hagyunk a kis család után, majd gyorsan felhúzódzkodunk a kezdő falon (B/C). Aki ebben a nehézségben némi drótkötéllel biztosított sétához szokott, meg fog lepődni a beszálláson: függőleges sziklafalon kell itt fölmászni acélkampók és a drót segítségével, vagy tizenöt-húsz méteres magasságig. Jókora, meredek falakkal leszakadó mészkőgerinc tetején állunk. Újabb és újabb felszökések következnek, egyik-másikuk megközelíti a C nehézséget. Majd járóterepre jutunk és épp előznénk a családot, ám azok nekivágnak a következő biztosított szakasznak. Így aztán jut idő bőven nézelődni. Idillikus alpesi csendélet a túra háttere, törpefenyőkkel, havasi rétekkel, a Klagenfurter Hüttével a szemközti Kosiak hegy (Geisberg) oldalában.
A drótkötél megdőlt táblán vezet átlósan keresztül. A lépéseket vascövekek biztosítják (B). A kissé szellős mászást követően meredek bevágásban kapaszkodunk tovább. Előttünk, talán a tábla kitettségének hatására, végleg eltört a mécses, és a kis család helyzete innentől komolyabbra fordul. Visszafordulni nem tanácsos épp a nehezebb mászások miatt, fölfelé viszont még több száz méteres emelkedő várható, nem is beszélve a gerincet elborító baljós felhőtengerről. A mamán látszik, hogy nem először van hegyekben, így aztán folytatódik a „szoktatás”. Mi viszont végre előzünk.
Kisebb, járótereppel összekötött drótköteles kapaszkodók, még följebb megdöntött létrák következnek törpefenyők és sziklák között. Ráérősen szedjük föl a magasságot, annál is inkább, mert a csúcsról csak nem akar lekopni a felhő. Élvezzük a kilátást, amíg lehet. Most még a nap is kisüt néha, és a környező hegyek látványa igazán lenyűgöző.

Köd és szél
Föntebb egyre gyakrabban kőgörgetegeken csúszkálunk. A vidék mind sziklásabb, zordabb, amit az időjárás is fokoz: vége a napsütésnek, elérjük a felhőt és eltűnik a Bärental körüli hegyvilág panorámája. Egyre erősebb szél csapkod körülöttünk, de a csúcsi felhőt valahogy nem akaródzik neki arrébb csapkodni. Köd és szél nagyon jól megvannak együtt a Hochstuhl csúcsán, és magasról tesznek szánalmas könyörgésünkre, hogy legalább csak egy percre láthassuk azt a híres-nevezetes panorámát!
A gerinc alatti utolsó 2-300 méteren előbb elérjük a gerincet és annak sziklái között botladozunk, majd törmeléklejtők, és könnyebb, itt-ott díszítőelemként drótkötéllel biztosított sziklás kapaszkodók váltják egymást. Elérjük a gerincet. Orkánerősségűvé fokozódó szél és 5 méteres látótávolság fogad. A csúcskeresztnél csak legyintünk, még egy percre leülni sincs kedvünk.
A Hochstuhl déli, szlovén oldala merőben más, mint az északi sziklaletörés: Meredek, füves lejtő, beborítva az alpesi gazdálkodás bogyószerű melléktermékével. A ködben botorkálva hamarosan a bogyótermelőkbe is belebotlunk. Méltatlankodó bégetéssel húzódnak félre az ösvényről.
A Presernova Kocában megjelennek a szlovén oldal kirándulói. Vígan falatozunk, iszogatunk a Koca szélvédett termében. Aztán egyszerre rohanás-pucolás, mindenki a kijárat felé tódul: kibukkant a szemközti hegy a ködből! Rohanok én is, kezemben a fényképezőgéppel. Szél úr egy percre mégiscsak kegyesnek mutatkozik. Napsütéses ablakot nyit a komor felhőkben, és lám, odalent máris előcsillan a Bledi-tó víztükre, és a Száva széles völgye. Aztán ennyi. Szél úr becsukja az ablakot és kis sem nyitja többé.

Presernova Koca

Mire indulunk, megérkezik az anyuka is, a két gyerekkel. A családi béke láthatóan még mindig nem tökéletes, de a mama rutinos a szülői szerepben: két jó adag áfonyás palacsinta gyorsan helyrehozza a viszonyokat.
Lefelé sziklás völgyön át ereszkedünk, látványos mészkőpiramisok között. A hosszú ereszkedést követően még két kisebb hágót vissza kell másznunk, majd megérkezünk a Bärental völgyfőjébe. Elhaladunk a Klagenfurter Hütte mellett, majd a főgerincre föltekintve csaknem egész túránk vonalát végigkövethetjük szemmel a csúcsról lenyúló északi-gerincen (Nordgrat)… és magát a csúcsot is, ahonnan így késő délutánra csak lekerült a felhősipka.
Nem bosszankodunk azért. A tündöklő panorámájú csúcsélmény kimaradt ugyan, de a Karavankák szépséges, vad, de azért sokak számára elérhető vidékén sikerült maradandó élményeket nyújtó túrát tennünk.

Az északi gerincen

Többek szerint nem jó ómen az, ha egy hegy magassági adatában a sátán számai vannak elrejtve, a Venediger megmászóit azonban ritkán szokta visszatartani az efféle babona. Nem is illene a sátáni jelző erre a hatalmas, lankás hó- és jégkupacra.

A Grossvenediger megmászásához nem szükséges különleges képességekkel, komoly hegymászó felkészültséggel rendelkezni. Akinek van némi magashegyi túratapasztalata, gleccsertúra felszerelése, no és persze legalább egy hasonszőrű társa, bátran nekivághat Ausztria harmadik legnagyobb hegyének.

A Venediger csúcsgerince

Megközelítés:
A leggyorsabb a Hegyeshalom-Bécs-A2-Semmering(S9)-Liezen-Mitterdorf-Matrei útvonal, ebben egy 5 eurós alagút is van a végén. Másik lehetőség: Rábafüzes-Graz-Klagenfurt-Villach-Lienz-Matrei
Kiindulópont a völgyből: Matrei Tauernhaus (1512 m)
Csúcsmászás kiindulópontja: Neue Prager Hütte (2796 m)
Csúcsmászás szintkülönbsége: 870 m; Távolság: 5 km
Csúcsmászás nehézsége: F+ (PD-), 20o
Időtartam: a Neue Prager Hüttéig 4-5 óra; innen a csúcs 3-4 óra, le 2-3 óra. Célszerű a túrát 3 naposra tervezni.

Mikor vibrál körülötted a levegő, mégsem örülsz neki…
Késő délután érünk a Matrei Tauernhaushoz, amely a csúcs alá vezető hosszú völgy bejáratánál áll, „mindössze” 1512 méteren. Csaknem 1300 méter szint vár ránk a túra kiindulópontját jelentő Neue Prager Hüttéig, ami 5 órás kemény túrát jelent a 3 napi felszerelést rejtő 90 literes hátizsákmonstrumokkal. Az bizony már sötétedésbe csúszik! Szégyen-nem szégyen, csalunk hát egy kicsit. Traktorral vontatott „taxi” közlekedik a völgyben följebb található Venedigerhausig. Fejenként 5 euróért másfél órányi baktatást spórolunk meg, igaz, szintben nem nyerünk semmit. Még egy sörrel is megünnepeljük a váratlan előrehaladást, majd nekivágunk a patak mellett vezető földútnak.

Vészjósló felhők gyülekeznek

A Neue Prager Hüttéig három úton is mehetünk. Előbb balra, az első hídon kiágazik a leglátványosabb, 4,5 órás, a vízesés mellett meredeken fölvezető, majd a gleccser alatti legyalult sziklafelszínt keresztező útvonal. A következő bal kéz felé eső kiágazás a völgy fölé magasodó hegyoldalban kanyarog föl, ez a legrövidebb út. A patak mentén hosszan, a völgyfőig, majd onnan a hegy oldalában visszakanyarodva vezet a harmadik, leghosszabb, de leglankásabb út. Mindhárom útvonal az Alte Prager Hütténél találkozik, innen közös út visz tovább a Neue Prager Hüttéig.

Talán a sörnek köszönhető, hogy elvétjük a rövid út kiágazását (pedig szép nagy sárga tábla jelzi), és a szűkülő völgyben kezdünk fölfelé trappolni az egyre zuhatagosabb patak bal partján. Figyelmetlenségünknek kellemetlen következményei lesznek. A késő délutáni napsütést egyre zordabb viharfelhők takarják el. A völgyfőig sem érünk föl, mikor megdördül az ég, és az első esőcseppek kopogni kezdenek körülöttünk. Jéghideg magashegyi eső. Nyakunkba szedjük a lábunkat, a ház azonban messze van még, és útközben hómezőkön is át kell vágnunk. Megérkezik a vihar. Folyamatosan villámlik. Magamban számolok: egy…kettő…há… és már érkezik is a dörgés. Néha szinte vibrál körülöttünk a fény: egy… Dörgés! Hű az anyját, de közel volt! Egyikőnk sem szeretne szénné éget villámcsapottként búcsúzni ezen árnyékvilágtól! A jégcsákányokat lefelé fordítjuk, egyebet azonban nemigen tehetünk – épp az út közepén járunk, akkor már inkább előre, mint vissza! Az eső havas esővé változik. A kezem már érzéketlenné fagyott, felváltva melengetem a kulcscsontomon. Hol van már az a rohadt ház? Már latyakos havon csúszkálunk. Az Alter Prager Hütte erősen felértékelődik szűkülő tudatunkban. Előbb még be sem akartunk menni. Most már az is fölmerül, hogy töltsük ott az éjszakát! De a forró rumos tea, a leves az tuti! Végre fölsejlik a köd és eső fátyolán keresztül a ház bizonytalan körvonala. Phű, megúsztuk, nem váltunk élő villámhárítóvá!… Ám micsoda csalódás a bejárat előtti frissen hullott szűz hóréteg, a belakatolt ajtó látványa! Bizony, régen lehetett, mikor az Alter Hüttében forró tea rotyogott a tűzön… A menedékház mögött útjelző tábla, rajta a kőkemény valóság: Neue Prager Hütte 1 óra!
Ez az óra merő rémálom. Újult erővel cikáznak a villámok a fejünk körül. A mennydörgés folyamatos. Havas eső és havazás váltogatja egymást. Följebb 10-20 centi friss, vizes hó fedi a sziklát. Június végén! Átfagyott kézzel, arccal botorkálunk a síkos köveken és az útnak nem akar vége szakadni…

Neue Prager Hütte
A Neue Prager Hütte fűtött társalgójában forró levest kavargatva csillapodnak a kedélyek. Átázott bakancsaink a szárítóban gőzölögnek. Mellettünk tűz ropog a kandallóban. Az asztaloknál vegyes társaság, osztrákok, németek, olaszok, spanyolok. Már a holnapi nap esélyeit latolgatjuk. Ezek elég rosszak. További esőről, havazásról szólnak a hírek.

Szombat: csúcstámadás helyett pihenés
Kora reggel az előrejelzést igazoló tejfölszerű köd, szemetelő eső fogad. Készülődik az egész ház. A sűrű ködben igen nehéz a tájékozódás a hatalmas gleccseren, könnyű eltévedni, hasadékba zuhanni. Tanakodunk, mi legyen. Másnapra napsütést jósolnak. Döntés születik: maradunk.
Délután, csöndes sörözgetés közben figyeljük a visszatérő csapatokat. Megviselt ábrázatukon csalódottság. A tények minket igazoltak: aznap senki nem jutott föl a csúcsra.

Vasárnap: pihenés helyett csúcstámadás
A júniusi korán felkelő nap első sugarai a ház tornácán találja kis csapatunkat. Nagy lendülettel nekivágunk az útnak, és ugyanazzal a lendülettel mindjárt el is tévedünk. Kettéágazik a jelzett ösvény, mi a jobb kézre, a sziklagerinc felé vezetőt választjuk, ám a jel hamarosan eltűnik, a sziklák között pedig lehetetlenné válik a továbbhaladás. Alighanem egy lavina vagy kőomlás tüntette el az utat.

A gleccser felé

Visszafordulás, lemászás a mélyben látható hómezőn, ahol erős taposás látszik. Besorakozunk, és megkezdődik a kapaszkodás. Fölöttünk hatalmasan, méltóságteljesen terpeszkedik a nagy, vakítóan fehér Venediger gleccser.
A gleccsert elérve összekötözködünk, hágóvasat csatolunk. Az előző két nap időjárása alapvetően megváltoztatta a viszonyokat: nyitott, leolvadt, jeges felszínű gleccserre számítottunk, ehelyett szinte téliesen behavazott – annyi különbséggel, hogy a 20-30 centis hó épphogy alattomosan elfedi a hasadékokat, meg azonban nem tart.
Hosszú-hosszú, folyamatosan emelkedő gyaloglás következik. A tegnapi csoportok szerencsére megtalálták már az utat itt-ott keresztező gleccserhasadékokat, nekünk csak nagyokat lépni, ugrani kell olykor. Egyikük Csabi valahogy mégis beleszakad egybe, derékig. Tartják a többiek keményen, míg küzd a szabadulásáért. Lábai a levegőben lógtak, de alighanem olyan szűk volt a hasadék torka, hogy nem tudott mélyebben belecsúszni.

Gleccserhasadékok között

Elhaladunk a Kleinvenediger oldalában, majd, a főcsúcs felé vesszük az irányt. 3500 m körül járunk, itt lehet először érezni a ritkább levegő kellemetlen hatásait. Többeknél jelentkezik a fejfájás, a légszomj. Eddig sem túl gyors haladásunk még inkább lelassul.

A csúcstömb hátulról

A csúcs közelében vártalanul fölerősödik a szél. Már a csúcsgerincen járunk, feltűnik a cél, a keskeny gerincre épített csúcskereszt. Odáig azonban még végig kell egyensúlyozni a gerinc sátortetőszerű, keskeny tetején. Egy 6-8 méteres szakaszon kifejezetten keskeny, cípőnyomnyi a gerincél, jobbra-balra jeges-havas meredek lejtő. Az erős széllökések teszik veszélyessé az áthaladást, mert könnyen kibillenthetik egyensúlyából az embert.
A légáramlás felhőket is magával ragad, és mire a csúcskereszt tövébe érünk, átlátszatlan szürkeségbe kerülünk. Az orkánszerűvé váló időjárás viszont gyors visszaindulásra serkent. Egyszerre felszakad a felhőzet és alant – igaz, csak percekre -, előbukkan a vad, tiroli hegyvilág. Négy óra volt a út a háztól, kényelmes tempóban.

A csúcs és az oda vezető keskeny sátortető-gerinc

A lefelé út simán megy. A késő délutáni langymeleg napsütés már a ház előtti padokon sörözgetve üdvözli csapatunkat. Maga a csúcs nem látszik ugyan innen, de felséges a panoráma az egész gleccserre és a környező háromezres csúcsokra.
Verőfényes, havas gleccsertúra, a tiroli hegyek üde lehelete, jó vacsora, hideg sör, a teljesítmény és a sikeres csúcsmászás utáni elégedettség… mi kell még egy jó hegymászónaphoz?

A völgyben fekvő Venedigerhaus melletti hirdetőtáblán sokkoló képpel szembesülhetünk. Zsigmondy Emilnek az 1860-as években készült rajzán a Venediger gleccser még a völgytalpig ért. Ma csaknem ezer méterrel följebb végződik…

Hajnali négy óra. Kinyomom a veszettül sípoló telefont. Helyszín: Ausztria, Tirol, a Furtschaglhaus hálóterme, 2295 méteren. Odakint sötétség. Esőcseppek dobolnak az ereszen. Idebent sötétség és hideg. A folyosón motoszkálás, léptek dobbannak. Indulni kell, ha nem akarunk lemaradni. Ötkor menetkészen sorakozunk az eresz alatt, mégis sikerül. A csapat már a szemközti omladékos gerincen halad. A pirkadati derengésben bánatos arcát mutatja a környék. Köd és kitartóan szemetelő eső. A csúcsnak nyoma sincs a felhőben. Indulunk a többiek után. Persze mindjárt az elején elkavarunk, és mivel jóval a ház melletti fahíd fölé kerülünk, egy kockázatos patakátkelés gondoskodik arról, hogy a maradék álom kiröppenjen a szemünkből. Aztán már csak egy meredek törmeléklejtőt gyűrünk le, és beállunk a sor végére.

A Möseler csúcsa télen

A csúcs megmászásának S. Nándi csapatához csatlakozva vágtunk neki 2006 júniusában, jómagam, Tamara meg a Zsóti. A kocsit a Zillertal végében található Schlegeisspeichersee víztározónál hagytuk, innen vágtunk neki a Furtschaglhaushoz vezető jó két órás cipekedésnek. A házban volt a megbeszélt találkozó, innen terveztük másnap megmászni a Großer Möseler 3480 méteres csúcsát.

Egy órája tart már a monoton caplatás, és az eső nem enyhül. Lassan elérjük a gleccser szélét. Ruháink jó vizsgáznak, nyoma sincs beázásnak. Mégis, óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy ugyan esőben is megmászhatjuk a csúcsot, de minek? Van ebben valami jó? Hamarosan döntés születik: visszafordulunk! Fél nyolc sincs, és a csapat, lógó orral, újra a menedékház teraszán. Nyolckor már a hálózsákjainkban. Negyed kilenckor csak halk szuszogás hallatszik, no meg a változatlanul kopogó esőcseppek.
Tízkor ébredek újra. A parányi fatáblás ablakon szinte bántó erővel özönlik be a napfény. A manóba, már a csúcs közelében lennénk! Körbeszaladok a szobákban, de mindenki alszik, abban a megnyugtató tudatban, hogy ez az egyetlen értelmes dolog a világon, amit tehet. A teraszon a tiroli táj elképesztő csodapanorámája fogad. Tiszta, csillogó levegőben ragyog fölöttünk a csúcs hófödte tömege. Hát, ez ma már ejthető. Tekintetem a falra függesztett turistatérképre kalandozik. Hol is vagyunk? A ház fölött jelzett turistaút indul észak felé. A Schönbickerhorn 3133 méteres csúcsára.
Egy óra múlva a ház fölötti réteken baktatunk ketten, Tamarával. A tiroli táj mintha kárpótolni igyekezne a reggeli malőr miatt. Mintha alpesi kalendárium lapjain lépkednénk. Az ég azúrkék, a fű harsogóan zöld, a patakok vize szikrázóan tiszta. És a sziklák… a völgy szemközti oldala és a Möseler tömbje szürke gránit, ezen a gerincen ugyanakkor a kristályos kőzeteknek elképesztő kavalkádja hever a felszínen, szerteszét. A napsütésben itt-ott csillámló palákon törik meg a fény, és arany színben ragyog a hegyoldal. Másutt akkora hófehér kvarckibúvásokon kelünk át, mint egy villamos. Vízeséseket keresztezünk, hófoltok alól kibukkanó patakok fölött ugrálunk át. Örömünnep lett a borús reggelből. A csúcs alatt hatalmas törmelékkupacokon kapaszkodunk föl, hómezőket szelünk át, majd rövid, könnyű mászással elérjük a csúcsot.
Keletnek tekintve a Möseler még jócskán fölöttünk magasodik. Impozáns látvány, ahogy a viharos szél kavarja a havat a csúcs alatti gleccseren.
Este sörmelletti kupaktanács a Furtschaglhaus söntésében. A tulaj szerint ugyanolyan idő várható, mint ma volt. Azaz reggel eső, majd jó idő. Nándi kitart az 5 órás indulás mellett. Mi hárman az időjárástól tesszük függővé. Ha esik, várunk.

A Schönbickerhorn felé

Erős deja vu-vel indul a reggel. Négy óra, telefonsípolás, eső veri az ablaktáblát. Motozás odakint. Fejemre húzom a zsák kapucniját. Nincs kedvem újabb visszaforduláshoz. Két „házi németünk” a közös hálóteremben szintén a későbbi indulás mellett dönt.
Fél hét körül a felhőrétegen áttörő első napsugár már a ház fölötti hosszú gerincen talál minket. Mögöttünk baktat a két német srác is. A hajnali esőre csak a vizes kövek emlékeztetnek. Egy-másfél óra alatt elérjük a gleccsert. Nándiék taposását már itt, a hómező szélén elveszítjük. Összekötjük magunkat, hágóvasat csatolunk, és egyáltalán nem bánjuk, hogy a németek megelőznek minket, hisz igazából nem tudjuk az utat. Csak később derül ki, hogy ők sem. Vak vezet világtalant…

A Möseler gleccserén

A gleccser, tekintettel a júniusi időpontra, még erősen hóval fedett. A jellegzetes áttetsző kék jeget csak a meredekebb letöréseknél pillantjuk meg. Az alattomos hasadékok szerencsére már kiolvadtak, így egyszerűen átlépünk, átugrálunk fölöttük. Cikk-cakkban, a hosszan lefutó hasadékokat kerülgetve haladunk. A csúcsról lefutó hatalmas omladékos-havas gerinc egyre közelebb kerül. Végül, egy lapályos hómezőt követően elérjük a szikla alját. Pihenőt tartunk, eszegetünk. Előttünk úgy száz méterre a németek tanakodnak. Meredek, havas kuloár indul fölfelé, mindkét oldalán törmelékes, meredek sziklaterep. Jelzésnek nyomát sem látjuk. Innen nézve a kuloár tűnik a legalkalmasabbnak. A németek is így láthatják, mert nekivágnak. Azt már csak este tudjuk meg, hogy Nándiék a kuloár bal oldali szikláján másztak föl, amely nagyjából UIAA II sziklaterep, de nagyon omladékos. A kuloár végét elérve áttraverzáltak a havon és a jobb oldalon folytatták tovább fölfelé. A kuloárban enyhén olvad a hó, de még tart. Elől megyek, középen Tamara, leghátul Zsóti. A németek standolnak, mi menetből biztosítunk, nem annyira meredek ez a terep, és jól tart a lépésekben összetömörödött hó. A kuloár kiszállása már kicsit zűrösebb. A hó itt erősen olvad, meredek is, és persze elvált a sziklától. Kivergődve lecsatoljuk a hágóvasakat. Sziklás, omladékos zömében gyaloglóterep következik, néha a kezünket is használnunk kell. Hosszan kapaszkodunk fölfelé a jelzés nélküli, néha útvesztőnek tűnő sziklavilágban. A széles sziklagerinc már a csúcs alatti gleccserig vezet. Ahogy kibukkan a havas gleccser, megpillantjuk a csúcsot, és rajta apró hangyaként mozgó társainkat. Újra hágóvas csatolás következik, majd nekivágunk az utolsó etapnak. Helyenként meredek, kijegesedett részeket kell leküzdeni. Persze, hogy Zsóti bérelt vasai mindig itt csatolódnak le. Káromkodva húzza le a kesztyűt a csúcsközelben már erős és jeges szélben. A Nándi vezette csapattal közvetlenül a csúcs alatti meredély előtt találkozunk. Vidáman üdvözöljük egymást. Kedélyesen mutatják, hogy kerüljünk ki egy apró lyukat a hóban. Hüledezve értjük meg a történteket. Nándi ment elől, mikor egyszerre megnyílt alatta a föld, helyesebben a hó. Három méter mélyen akadtak be a hágóvasai a hóval fedett, szűk hasadék oldalán, de volt még alatta vagy öt méter. Önerejéből mászott ki.

Tiroli mesevilág

A csúcs alatt jeges, meredek mászás következik, majd bizonytalan állagú hógerinc, aztán egyszerre a csúcskereszt mellet találjuk magunkat. A német srácok vigyorogva üdvözölnek. Bizony, kár lett volna ma is a hálózsákban szuszogni. Fütyül a szél, ádázul perzsel a magashegyi napfény, száz kilométerekre ellátni…
Körülöttünk Tirol havas-sziklás, véget nem érő, mesebeli hegyvilága.

A Korzika legmagasabb csúcsaként ismert Monte Cinto tömbje a 8722 km2-es sziget középső-északi részén, a magasra kiemelt gránitvidék szívében emelkedik. Két irányból közelíthető meg: dél felől, Calcucciából, vagy északról, Haut Ascóból. Túránk ez utóbbi útvonalat mutatja be.

A Monte Cinto csúcstömbje

A Monte Cinto nyári megmászásához nem kell képzett hegymászónak lenni. A Magas-Tátra túraútvonalaihoz hasonló sziklás trekkinggel elérhető. Magashegyi túrázásban való tapasztalat és jó fizikum ugyanakkor szükségszerű, mivel jóval ezer méter fölötti szintkülönbség (Haut Ascóból indulva 1284 méter ) és jelentős távolság leküzdése vár a csúcs meghódítóira. Magasszárú, keménytalpú bakancs, meleg-, vízálló- és szélálló tartalék ruházat, élelmiszer, ivóvíz (a csúcsi régióig találunk patakot, de ott már nem) szükséges, és a teleszkópos hegymászóbot sem hátrány a kőgörgetegeken. Fölfelé – kondíciótól függően – 4-6 órát, lefelé 3-4 órát kell számítanunk.

A Monte Cinto igen gyakran burkolózik felhőbe. Ha tehetjük, várjuk meg a tiszta időt, mert nem csak a túra lesz kellemesebb, de a csúcsi panoráma egészen elképesztő ilyenkor!
A korzikai gránit- és porfirvidék egészen elképesztő szépségű, és eltér a kontinensen megszokott hegyvidékek, illetve a magyar szemnek sokkal ismerősebb adriai tengerpart sziklavidékeinek látványától. Mások a sziklaalakzatok, döbbenetes sziklatornyok, függőleges falak vad összevisszasága teszi változatossá a hegyvidéki tájat. Az igazi egzotikum azonban nem is ez, hanem a színek orgiája. A sziklák rózsaszínűek, a lenyugvó nap fényében különös vöröses-izzó árnyalatúvá válnak. Mindezt csillámló palák és zöld színű keskeny metamorfit pászták teszik változatosabbá.

Megközelítés: a sziget legfőbb N193 sz., Bastiát Corte-val összekötő főútjáról Ponte Leccia után nyugatnak fordulva érjük el az Asco-folyó szurdokvölgyét. Maga a vörös sziklás kanyon a mélyén zúgó hegyi folyóval is igen látványos. A kiszélesedő völgyoldalban létrehozott, különleges fekvésű település alatt érdemes kitérőt tenni a középkori genovai uralomra emlékeztető boltíves kőhídhoz, ahol a kristálytiszta, üdítően hűvös patakvízben fürdőznek az élelmes korzikaiak. Ha időnk engedi, társuljunk be hozzájuk! A kis városka szélén csodálatos panorámájú terasz hívogatja a látogatókat, ahol – a holnapi nagy túra előtt – érdemes kicsit megpihenni, és gyümölcsös ízű, gesztenyéből erjesztett korzikai sört kortyolgatni.
A túra Haut (azaz magas) Ascóból indul, 1422 méterről. A kis településen télen síközpont működik. Panziót, szállodát itt, vagy Ascóban egyaránt találhatunk, igaz, ezek elég borsos árúak. Mi a Haut Asco alatti kempingben sátoroztunk, és nem bántuk meg: a kemping tiszta, a fenyőfák kellemes árnyékot adnak, és nem jellemző rá a zsúfoltság – a legközelebbi szomszédunk is legalább húsz méterre települt. Viszont a sátrunk mellett csobog az Asco-folyó. Sziklás-köves partja piknikezésre csábít. Itt főzzük meg szerény vacsoránkat: sóletkonzerv füstölt hússal. A suhogó fenyők alatt, a patakpart párás levegőjében milyen jól tud esni ez az otthon oly lenézett eledel is!
Az éjszaka extra korzikai programmal „kedveskedik”. Megismerkedhetünk Monsieur misztrállal! Ő a híres nyugat-földközi-tengeri szél. Hangos suhogással érkezik az éjszaka közepén. Hamarosan akkora a szélnyomás, hogy aludni képtelenség. Borzalmas löketekben érkezik, közben kisebb szünetekkel. Attól rettegek, hogy a fenyőerdő nem lesz képes ellenállni az orkánszerű viharnak, és egy kidőlő fa rázuhan a sátrunkra. „Könnyelmű magyarok halálos kimenetelű balesete Korzika hegyei között.” – áll majd otthon a híradásokban. Hajnali háromkor rettenetes csattanással felszakad a külső sátor. Pedig minden cövekre több kilónyi követ halmoztam rá! Kiugrom a viharba, és a fejlámpa sápadt fényénél próbálom visszarángatni a szélben leszakadt vitorlaként repkedő sátorponyvát. Közben csaknem felborít a löketenként érkező szél. Az újfent leszúrt karókra akkora köveket pakolok, amekkorát fel bírok emelni, de így sem vagyok biztos, hogy a következő pillanatban nem repül el az egész. A következő két órában nyitott szemmel bámuljuk a sötétséget. Alvásról itt már nem lesz szó. Az első hajnali derengésben készülődni kezdünk. Mire felöltözünk, a vihar lecsillapodik. Pár kilométer autózás vár még ránk. Sebtében kávézunk, és a csúcsokon megcsillanó első napsugarakat már a Haut Ascóból induló gyalogösvényről csodáljuk meg. Nem bánom a nagyon korai indulást, az útikönyvek szerint délutánra általában felhőkbe burkolózik a nagy hegy.

Különleges korzikai táj a csúcs felé vezető úton

A korzikai hegyvidéki táj nem csupán varázslatosa szép, de nagyon különleges is. Gigászi gránitszirtek magasodnak a fejünk fölé, a sziklákon alázúduló patakok vízcseppjeiben szikrázik a napsugár, a felfelé egyre ritkuló erdőzónában pedig torz, szélcibálta fenyők nőnek, és mesebeli hangulatot kölcsönöznek a vidéknek.
A túra elején előbb nagyjából szintben haladunk kilométereken keresztül ebben a valószerűtlen, nem európai hangulatú tájban. Hamarosan sziklás, szűkülő völgyecskébe érünk, amelynek tisztavizű patak csörgedezik az alján, és kisebb letöréseken, vízeséseken lezúdulva siet a völgy felé. Többször átkelünk a patakon, majd a folyásirány szerinti jobb völgyoldal szikláira kapaszkodunk föl. Az utat piros felfestés jelzi, amely azonban sokszor nagyon hézagos, különösen ezen a részen könnyű elvéteni az utat. Körülöttünk egyre vadabb helyvilág emelkedik, de fölösleges találgatni, vajon melyik a „Cinto”, mert innen még nem látható a főcsúcs. A völgy elágazik. Utunk a bal kéz felé nyíló csodálatos panorámájú mellékvölgyben folytatódik, amely egészen csúcsi gerinc alá kanyarodik. Addig azonban hosszú kapaszkodó vár még ránk! Az út hosszan vezet fölfelé a (folyásirány szerint) jobb völgyoldalban, sziklás terepen. A napsütötte sziklákon apró dinoszauruszok, magyar szemnek szokatlan, inkább csak állatkertből ismerős alakú gyíkok siklanak.
Lassan elmarad a növényzet, csak a zuhatagos patak tart még ki mellettünk. Komor, vöröses-szürkés sziklavilágba érünk. Gigászi szirtek, és alattuk vöröses, kohósalakra emlékeztető törmelékhalmok. Napos, tiszta időben mégsem kell a hegyvidéki magány nyomasztó érzésétől tartani: meglepően sok a turista. És mindenki franciául beszél, hiszen a szigeten ők alkotják a turizmus gerincét. Tátrai szintű tömegről szerencsére messze nem lehet beszélni.
Vízesések közelében halad az ösvény, majd széles, átriumszerű völgyfőbe érünk föl. A patak itt kisebb tavakban gyűlik össze. Ezek füves partját kerülgetve hatalmas törmeléklejtő alá érünk. Magasan fölöttünk sziklás gerinc húzódik, ennek legmagasabb kiemelkedése a Monte Cinto főcsúcsa. Érdemes megpihenni az újabb megerőltető emelkedés előtt.
Véget nem érő kapaszkodás kezdődik az omladékos, görgeteges terepen. Ezernyi ösvény indul szerte a hegyoldalon. Szinte mindegy, melyiket választjuk, de kis odafigyeléssel kövessük inkább a jelzést. A lélekölő botorkálásért cserébe egyre pompásabb kilátást kínál a hegység. Mélykék tengerszemek csillognak a vöröses-szürkés gránitsziklák mélyedéseiben. Újabb és újabb vonulatok bukkannak elő a messzeségben. A gerinc alatti rész különösen meredek és minduntalan visszacsúszkálunk a laza törmeléken. Nem kis megkönnyebbülés elérni a gerincet.
Süvöltő, vad szél fogad a kis hágóban. Kabátot, sapkát húzunk. Öltözködés közben szemrevételezem a környéket. Bizony, a csúcs még sehol! A gerinc déli oldalán szintvesztéssel indul tovább az ösvény. Itt gyakran szikláról sziklára ugrálva lehet csak haladni a hatalmas kőtömbök között. Többszöri jelentős szintvesztésre sor kerül, amit keservesen szedünk vissza a gerinc egy-egy kisebb kiemelkedéséig, hogy onnan újra a déli oldal sziklatörmeléke között vesztegessük el az egyre nehezebben megszerzett magasságot. És ezt a hosszú és fárasztó gerinctúrát visszafelé is meg kell tennünk! A kiszámolt szintkülönbségre két-háromszáz métert nyugodtan rászámolhatunk. Végül hosszú kapaszkodással érjük el a „Cinto” tetejét jelző rozoga fakeresztet.

Csúcsi panoráma

Azon kevés szerencsések közé tartozunk, akik kristálytiszta időben, napsütésben érték el a Monte Cinto gyakran felhős csúcsát. Ennek megfelelően a kilátás gyönyörű. A sziget teljes északi partvidéke kirajzolódik. Rálátni Calvi félszigetre épített várára, St. Florentra és északnak a tenger kékjébe vesző félszigetre, „Korzika ujjára” – a Cap Corse-re. Közelebb az Asco-völgyet övező hegyvonulatokban lehet gyönyörködni és a magasból végigkövethető szinte a teljes túraútvonal. Délnek fordulva a kilátás szintén lenyűgöző. Lábunk alatt a Calcuccia-tó kékje, míg a látóhatárt a Monte Rotondo 2622 méteres vonulatai zárják.
Hosszan heverészünk, pihengetünk, ebédelünk a friss szélben, élvezve a léleknyugtató panorámát. Hosszú ereszkedés vár még ránk, mire elérjük a Haut Ascóban hagyott kocsit. S ha délutánra sem romlik el az idő, jusson eszünkbe a Genovai híd Asco alatt, mert a kimerítő túra után semmi nem lesz pompásabb, mint megmártózni a folyó üde hullámaiban.

A miskolci Tiszai-pályaudvarról kigördülő vonat már a szabadság ígéretét hordozza, és amikor a fülke ablakaiból kitárul a lapos reggeli napsugarakban fürdő Hernád-völgy, háttérben a Zempléni-hegység vonulataival, akkor több is már ez, mint ígéret, maga a nagyvárosból szökő utazó szabadságának üdítő mámora. Mert a Zemplén – szabadságos vidék. Így van ez lassan 25 éve, amióta az első szabadságos vonat elindult Miskolcról. Akkor még lázadó gimnazistákat vitt, később duhaj egyetemistákat, ma kényszerűen konszolidálódó felnőtteket, de a zempléni hegyek befogadták azt is, ezt is, és mindig a legtöbbet adták.
A távolban előbukkannak a hegylánc ismerős csúcsai: a Magoska, a Gergely-hegy, közöttük hátrébb a Regéci-várhegy, túránk végpontja, aztán a Borsó-hegy. A Magoska tövében meglepően ép középkori várrom: Boldogkő vára. A hegyek lábánál apró, pirostetős települések: Fony, Hejce, Vizsoly, Göncruszka, Gönc. Ma elmaradott, öregedő kis falvak, hajdan pedig a magyarországi kultúra ütőerei húzódtak itt, köszönhetően a tokaji borkereskedelem és az ércbányászat évszázadokon át tartó virágzásának.
A vonat sivítva fékez, Hidasnémeti állomás következik, busszal indulunk tovább Telkibányára. Csapatunk egy évről-évre visszajáró, változó létszámú és tagságú baráti társaság, de vannak azért hűségesen mindig visszatérők: Ujjady Zsolti, Fürstand Janó és Attila, Vékony „Petya”. Átrobogunk az újra városi rangú, barackpálinkájáról híres Göncön, főutcáján büszkén magasodik a hófehérre meszelt Huszita-ház. Régi ismerős, jónéhány túra indult innen, föl a Dobogó-nyergen át a hejcei Sólyomkő szikláihoz, és sokszor érkeztünk ide a Nagy-völgy csobogó patakú völgyén keresztül.

Szalonnasütés a Nagy-patak partján

Gönc fölött egy dombhátról Kassa látványában gyönyörködhetünk, aztán megérkezünk az „Aranygombos” Telkibányára, a középkori Magyarország nemesércbányászatának egyik hajdani központjába. Ma csöndes, virágos hegyi falu, főutcája mentén az Ósva-patak szalad, levegőjében a hegyek zamatos frissessége. Az ércbányászatnak és az ezerféle zempléni ásványnak ma már múzeuma van. A falu éttermeiben sztrapacskás csülökpörköltet is mérnek, ilyenről 10-15 éve még álmodni sem lehetett. A busz az Aranykulacs előtt tesz le, ami viszont épp olyan, mint 15 éve, s az ide kötődő víg történetek inkább a tábortűz mellé valók, mintsem turistamagazinba…
Nem állunk ellen a növekvő augusztusi forróságban csalogatóan hűvös kocsmahivatalnak, de a hűsítő sörök után nekigyürkőzünk, átkelünk a patakon, és egy szelíd hegyháton át, a Potács-ház érintésével a pálosok XIV. sz.-i gótikus, a Kis-patak völgyének elején magasodó kolostora felé vesszük az irányt.

A Zempléni-hegység egyszerre táj, geológiai, geomorfológiai, ökológiai egység, kultúra, történelem, fogalom. A néven máig vitatkoznak. A trianoni határ minden logika nélkül vágta ketté a szerves egységként létező Eperjes-Tokaji hegyláncot, amelynek Tokajtól a Hegyközig tartó részét akkor Tokaji-hegységnek hívták. A régi megyerendszer alapján viszont inkább Abaújhoz tartozik. A Sátor-hegység mesterkélt elnevezést sehogy se vette be a magyar nyelv, az különben is a Sátoraljaújhely környéki hegyeket jelenti. Maradt a Zemplén, és az valahogy rajtamaradt.

A kolostor még romjaiban is impozáns. Rózsaablak, faragott oszlopfők pusztulnak a fedetlen főhajóban, immár 700 éve. Fölötte, a patakvölgy másik oldalán, meredek sziklaormon igazi sasfészek: az Amadék ősi várának romjai bújnak meg. Az öregtorony falain kívül csak néhány sánc jelzi az Anjoukkal dacoló Aba Amádé várának nyomát, amely oly régi, hogy már a kolostor alapításakor romként szerepelt a korabeli okiratokban. Az erdőben impozáns méretű andezit sziklatornyok bújnak meg, egyikük a lombkoronaszint fölé emelkedik, innen lenyűgöző panoráma tárul elénk: észak felé egészen a Nagy-Milicig ellátunk, alatta apró gyöngyszem Füzér meredek dácit sziklatömbre emelt vára, ahol egykor Perényi rejtegette a magyar koronát. A sziklán megpihenhetünk, hisz kemény volt a várhoz vezető kaptató. Aztán indulunk tovább a gerincen a piros jelzésű „Rákóczi-úton” a Téglás-kő irányába.

Ezerféle arcát mutatta már ez a változatos vidék. Koptattuk ösvényeit tikkasztó kánikulában, mikor szinte felforrt a hűsítőnek szánt doboz sör a hátizsákban, és botorkáltunk esős utakon, mikor a hegyek ködbe burkolóztak és magashegységet játszottak. Láttunk nyári zápor után hegyi folyóvá duzzadó patakokat, bontottunk tábort hirtelen támadt hajnali esőben, fürödtünk jeges vizű zuhogók alatt, hallgattuk a Regéci-várhoz alkonyatkor a faluból felhangzó kutyaugatást. Nyáron, az árnyékban elpihenve, a hegyi kaszálók tücsökzenéje, vagy a szélben nyújtózó bükkösök sóhajtása szolgáltatott altatót. Télen a havas táj reccsenő csöndje, ködpárás mozdulatlansága. És hány tábortűz mellett ment körbe a pálinkásbutykos, míg a parázson sercegve sült a vacsorára szánt parasztkolbász és hagyma?

A tocsogós Cicés-rét után hamar a Sólyomkő tetejére jutunk. A 20-25 méteres szikla sziklamászóhely is, tetejéről kinyílik a Hernád-vögy panorámája, szemben a központi hegységrész legmagasabb csúcsa, a Gergely-hegy emelkedik.
A Fehér-kúti vadászház fölött letérünk a turistaútról a Nagy Mocsaras rétjei felé. A Tájvédelmi Körzetben ez szabálytalan, de talán elnézik nekünk a hegységért joggal aggódó természetvédők, mint olyan turistáknak, akik után nem marad semmi nyom. És talán elnézik nekünk a felzargatott állatok is. A néhány betolakodó, a természetet őszintén féltő és óvó igazi turistánál azt hiszem sokszor nagyobb kárt okoz a védett területet gyakran faültetvényként kezelő, teherautókkal, buldózerekkel közlekedő, a hegyoldalakba fél-autópályányi utakat bevágó, egész hegyoldalakat tarra vágó, maga után sajnos igen gyakran szemetet, gumiabroncsot, olajos flakonokat és letiport, szétzilált környezetet hagyó erdőgazdálkodás. „A természetet mi csináljuk” mondta egy zempléni főerdész, és hitte is, amit mondott.

A Nagy-Mocsaras rétjein

A hullámzó füvű hegyi kaszálókon átvágva sűrű erdőben, sziklák között ereszkedünk a Nagy-völgy felé. Érintjük az üresen álló Rivnyák-tanyát, amely igazi kísértetház, boszorkánytanya, de lakója szerencsére épp másutt garázdálkodik. A Dorgó alatt csatlakozunk az Országos Kéktúra vonalára. A hegyi rétek magas füvét már az alkonyi napsütés festi vörösre. Ideje táborhely után nézni. Mire állnak a sátrak, lobog a tűz és elkészül a vacsora, az este is belopódzik a Torintás rétjeire. A tábortűz villódzó fényeinél konzerv „káposztásbab csülökkel” rotyog a serpenyőben, jókedvűen vacsorázunk. Víz csak amennyit magunk hoztunk, de hát kinek is kéne a tábortűz mellett víz? Éjfélre kifogynak a viccek, elfáradnak a történetmesélők és a kormány is megkapta a magáét. Reggel a tábor nyomainak eltüntetését követően az Országos Kéken folytatjuk utunkat a Tokár-tető és a Nagy-pétermennykő felé.

A Zempléni-hegység magasabb tetőinek uralkodó növénytársulása a montán és szubmontán bükkös, aljnövényzetükben kárpáti, magashegyi flóraelemek tenyésznek, mint a kárpáti sisakvirág vagy az ikrás fogasír. A vidék növényföldrajzilag már a Kárpátokhoz tartozik, amit számos további növényritkaság is jelez. Az érintetlenebb réteken hegyi kardvirág, szibériai nőszirom terem, számos orchidearitkasággal együtt, mint pl. az alhavasi gömböskosbor, vagy a bodzaszagú ujjaskosbor. Kisavanyodott talajú északi letöréseken tenyésznek a harasztok közé tartozó ritka korpafűfélék, és a körtikék. A völgyaljak pangóvizes lápjain a jégkorszakból visszamaradt tőzegmohalápok tenyésznek, a patakokat kísérő égerligetekben igazi ritkaság a struccpáfrány. Dél felé haladva eltűnnek a kárpátok jellemző növényei, helyüket olyan pusztai növények veszik át, mint a törpemandula, vagy a gyapjas őszirózsa. Az állatvilág szintén átmenetet mutat a pannon és a kárpáti jelleg között. Északon kárpáti-alpin jellegű lepke- és bogárfauna, alpesi gőte élnek, dél felé csökken a kárpáti hatás. A félelmetes hírű keresztes viperával csak a nagyon szerencsések találkoznak. A hegység ritka ragadozómadarak – pl. parlagi sas, uhu, uráli bagoly -, énekesmadarak – pl. vízirigó, hegyi billegető, jégmadár, gyurgyalag – kedvelt otthona. Kuriózumnak számít, hogy az elmúlt évtizedben visszatelepült a farkas és a hiúz, néha megjelenik a kárpáti barnamedve.

A Nagy-pétermennykő 709 méteres ormáról teljes a kilátás az északi-hegységrészre. Hegy hegy hátán! Innen látszik csak, milyen élénk domborzatú, szabdalt felszínű hegység ez. A mélyben alattunk a kőkapui volt Károlyi vadászkastély – ma szálloda – tornya látszik, távolabb a Hegyköz falvai. Északon a Milic-csoport zárja a látóhatárt. A csúcson jólesik az ebéd, ami nem éppen koleszterinszegény reformkaja: csípős kolbász, húsos szalonna, sajt, mindez a lilahagyma nevű világbajnok találmánnyal. A teli gyomor elnyomja a vándorokat. Hamarosan csak jóllakott szuszogás hallatszik, egyik-másik kissé férfiasabb a kelleténél: a bükkerdő tanácstalan sóhajjal vonja meg a vállát, a környék vaddisznócsordái pedig pánikszerűen keresnek új vackot maguknak. Az alvók fölött alattomos felhők gyülekeznek.
Kövér esőcseppek jelzik a pihenőidő végét. A táj elsötétült, északnyugatról veszélyes szürkeség közeledik. A hegyek belemerülnek a gomolygó felhőbe. Pánikszerűen kapkodjuk magunkra az esőkabátot, de mire mindennel végzünk, már szakad. Csúszóssá ázott avarban, síkos sziklák között botladozunk az Istvánkúti nyírjes felé. Az eső egyre erősebb, az égzengés közvetlen a fejünk fölül jön és végighasít a hegységen. A hegyoldalakban, az utakon zavarosvizű patakok indulnak. A hőmérséklet hirtelen jó tíz fokot zuhan. Az esőkabátok alatt befülled a test, kívül belül folyik a víz. Átázva, átfázva érkezünk meg a vadászház tornácára. A tornác nem üres. Három egyetemista vacog bent csuromvizesen. Rövidnadrág, tornacipő és gombóccá ázott szendvics az összes felszerelésük, mert ugye nyáron mire lenne még szükség?

Az Istvánkúti nyírjes hazánk legrégibb védett területe, 1942 óta részesül oltalomban. A fehértörzsű nyírfák között növény- és állatritkaságok sora él, alhavasi lepkefélék, korpafüvek, orchideák, a keresztes vipera fekete színű változata. A nyírek mögött hatalmas, öreg bükkfák rejtik a legnagyobb szárazságban sem kiapadó, hidegvizű forrást. A tisztáson vén faház áll, gerendái között moha tömítéssel. A ház zárva, de a tornácán – amelynek faragott fakorlátját lassan végleg fölélik, eltüzeli valakik (mert ők nem turisták!) – menedéket találunk az eső elől.

A nyírjesre boruló estében fölelevednek az emlékek: épp 20 éve, hogy először éjszakáztam itt, a menedékház tornácának deszka padlóján. És utána még jónéhány alkalommal. Hatalmas tábortüzek, nagy beszélgetések, vidám mulatozások. Régvolt barátok, lányok, lassan elfelejtett arcok villannak föl, és mindenhez köthető egy-egy történet. És most megint itt vagyunk. Istvánkútra valahogy muszáj visszatérni.

A Sólyom-bérc szikláján

A lombokon áteső játékos fénnyel köszönt a korareggel. Tüzet rakok, vizet melegítek. A bőséges reggelit követően a Mlaka-rét felé vezet utunk. A süppedős hegyi réten letérünk a Sólyom-bérc sziklái felé (ez egy másik sólyom, az előző Sólyom-kő volt!). Az impozáns, több darabban letörő szikla a nyíregyházi mászók kedvelt gyakorlóterepe. Kelet felé tekintve szemben találjuk magunkat a Regéci-várral, ám még gerincek, völgyek sokasága választ el tőle.
A szikláról út nélkül, kőgörgetegen ereszkedünk le az Istvánkúti-völgybe, ősi kocsiúton, csobogó patak mentén gyalogolunk Óhuta irányába. Kutyaugatás, egy távoli harang kondulása jelzi, hogy visszatértünk az emberlakta övezetbe.

Felfrissülés a hőségben

Szűk völgyben meghúzódó, csöndes, idilli falucska Óhuta. A fülledt forróságban teremtett lélek nem mozdul az utcán. Tanácstalanul – és a szomjhalál szélén – álldogálunk a zárt kocsmaajtó előtt, ami a kiírás szerint csak 4 óra után nyit. Szerencsére a tulajdonos fölzörgethető jól megérdemelt déli szendergéséből, és a hirtelen megugró bevétel még a morcosságát is oldja.
A huták völgyének szűk kis betonútján indulunk Regéc felé. Az út mellett frissvizű patak fut, a zuhogóknál remek fürdést rendezünk. Autósstoppal próbálkoznánk, de hát erre nemigen jár autó. Csak egy román rendszámú Dácia fékez, tömve vásári holmikkal, és gazdája színmagyarul mentegetőzik, hogy elvinne minket, csakhát nem férünk be. Hmm, bizony, más szemlélet ez, mint a miénk.
Néhány szerpentin után balkézre feltűnik a Regéci-vár, ahol Rákóczi fejedelem töltötte gyermekéveit. Hamarosan a falu gondozott, virágos főutcáján járunk.

Kilátás a regéci várból

A vár felé vezető ösvényre térünk, mikor nyugat felől hirtelen sötétlila felhők gyűlnek, negyedóra alatt a nyakunkba kapjuk a vihart. Az átforrósodott mezők gőzölnek, ahogy rájuk zúdul a hideg förgeteg. A műút kis patakot keresztez, a híd alá húzódunk, a patak által összehordott rőzséből tüzet rakunk, ebédet melegítünk, míg odakint tombolnak az elemek. De a nyári zápor hamar továbbvonul, és mire szuszogva fölérünk a várhoz, már csak a lombokról csöpög a nyakunkba a friss esőlé. Üde párát lehelnek az erdők, esőcseppeken törik meg a fény. A víz fölerősíti a föld, a fű, az erdők illatát. Alattunk a két falu, Regéc és Mogyoróska – ahogy József Attila írja -, mint egy-egy tál krumplipaprikás. A várból végigkövethetjük eddigi vándorlásunk színhelyeit, előttünk a Gergely-hegy, aztán a Szár-kő, a Tokár tető. A völgyekben még felhőfoszlányok gomolyognak, de szemben, a Hernád völgye fölött kibújik a felhők mögül a nyugatnak forduló nap. A Regéci-vár mindig csodával ünnepli látogatóit. Kiállunk a sziklaperemre, elégedettek vagyunk, hisz MEGÉRKEZTÜNK.

12►

A Nagy-Milic Magyarország legészakibb és a Zempléni-hegység legmagasabb pontja: 896 méter. A legegyszerűbben nem a leírásban ismertetett módon, hanem autóval a László-tanyáig jutva érhető el, innen a csúcs fél órás séta. Az igazi persze, ha Füzérről másszuk meg! Az Országos Kéktúra kiindulópontja, innen indult egyhónapos útjára Rockenbauer Pál és csapata a Másfél millió lépés Magyarországon c. filmben.

Füzér főutcáján zökkenve fékezett a Pálháza felől érkező Volán járat. Hátizsákostul kifolytunk az asztalra, Én, a Zsóti, Andor, Tótbalázs, a Sanya meg a Bandi, hatan, hat borostás, izzadt, piszkos nyakú, hátizsákos hegyi csavargóvá vált megrögzött városlakó. Napok óta barangoltunk már a Zempléni-hegység vadonjában, élvezve a röpke egyhetes szabadságot, a szabad ég alatt eltöltött éjszakákat, a természet kézzelfogható közelségét. És mindent, ami ezzel jár: a vidám és vaskos tréfálkozást, a mosdatlanságot, a rumot a reggeli kávéban; este, lefekvéskor a jóleső fáradtságot az izmainkban, és még az erdei talaj deréktörő kényelmetlenségét is, ha ez az ára a függetlenségnek, ha így lehet a maga teljességében megélni a városi léttől való elszakadást.
A buszmegálló peronja fölött negyvenfokos izzó levegő remegett, mellette azonban a jól ismert kék csap, ami „jéghideg felfrissülést” ígért. Hátizsákot le, nekigyürkőztünk és a helybeliek megvető pillantásaitól kísérten a csapra vetettük magunkat. A csap pedig azt mondta: Khhhhh…..pfpf… khhhh…. És egy teljes csöpp vizet sajtolt ki magából. Micsoda csalódás! Ott álltunk „megfürödve”. – Azt ugyan nyomhatjátok, fiúk! – mondta egy Hordóhasú Bennszülött Hegylakó. Jólesett, hogy letegez, harmincöt éves koromban, és pont úgy beszél velem, mint egy elnéző, bölcs felnőtt a taknyos kölykökkel. – Vízkorlátozás van, hogy a nyavalya törje ki! Ott van e’ a kocsma, igyatok inkább sört!
Megfogadtuk. Így aztán két órás késéssel, de annál vidámabban vágtunk neki az aznapi etapnak. Ez nem volt kevés, és már volt néhány kilométer a lábunkban, hisz Pálházát is lábon kellett elérnünk.

A Milic-csoport a Fűzéri várból

Kis darab Felvidék e táj
Füzérről tudni kell, hogy az egyik legszebb fekvésű falu e csonka hazában. Csonka, szándékosan mondom, mert Trianon itt az egyik legfájóbb. A Milic tetején húzódik a határ, csúcsán emlékoszloppal. Ennek oldalán „szabad stílusban” fejezték ki nemtetszésüket vérmesebb honfitársaink. Szerencsére a vár és környéke még nekünk maradt. Valószerűtlenül meredek dácit sziklaormon emelkedik. Szépen felújították az utóbbi években. Két tornya van, kúpos tetővel, kapuval, falakkal, érdemes meglátogatni.

Első utunk – jobban mondva a második, ha a kocsmát is beleszámolom – a várba vezetett. Itt most potyáztunk kicsit. Harminckilós hátizsákjainkat a Büfésnéni gondjaira bíztuk, reménykedve, hogy nem méri ki sebtében a még megmaradt kolbász és káposztásbab konzerv készleteinket a parkolóban ólálkodó kiéhezett, mindenre képes kirándulóhadnak. Teher nélkül szinte felfutottunk a várba a sziklás terepen.

Visszaérve épségben leltük a zsákokat, így hálából váratlan extraforgalmat csináltunk Büfésnéninek. Indulásunk így újabb nem kalkulált szunyabunyával tolódott. De nem bántuk! Itt voltunk már a hegy alatt, és különben is, mi történhet? Talán hajt minket valaki? Aki pedig a teljesítményt kérné számon kis csapatunkon, hát az megvolt az elmúlt napokban. Ez a Milic-túra már csak hab volt a tortán.

Kora délután vágtunk neki az emelkedőnek. A parkolótól indul az országos kék, azt követtük. Előbb jött egy kis forrás, itt még rajcsúroztak a buszos kirándulók és volt szemét is szépen az erdő aljában. Aztán kikerültünk a zaj és szemétdomb jelezte „civilizációs zónából”. Egyenletesen szedtük föl a magasságot. Az út a Magas-hegy keleti oldalán haladt, itt igen szép kilátásunk nyílt északkeletnek, egy erdőborította hegy sziklás letörésére és egy igen bájos fekvésű kis falura. Találgattuk, vajon az még miénk? De kár lenne érte… a térkép azonban megnyugtatott mindenkit. Pusztafalu, és a Tolvaj-hegy sziklaletörése. A határ azon túl van.
A panoráma után sűrű erőben folytattuk utunkat. Egyre meredekebb lett a kaptató. Végre egy különösen meredek szakasz mellett, a friss irtáson fölfedeztem valamit, ami jó indok volt a pihenőre: fekete, érett szeder csillogott a bokrokon. Mint egy vadmalacfalka, bevettük magunkat a tüskés-szúrós bozótba, és vidám csámcsogással legelésztünk vagy egy órát. A szedres után rétek jöttek. A kilátásból ítélve közel lehettünk már a tetőhöz. Ez a kilátás igen megkapó: rálátni a Füzéri várra, amely innen nézve apró kiemelkedés csupán a sötétzöld dombhátakon. És szerte a vidéken elszórtan falvak, utak, vasutak térképszerű hálózatát lehet tanulmányozni. Egy részük innen nézve már tényleg szlovák terület. Haj, haj… A gerincen, ahol a rétek véget érnek, elértük a határkarók fehérre meszelt, szomorú sorát. Könnyedén ugráltunk a két ország határán, nem akadályozott senki.

Nem volt ám mindig ilyen nyitott ez a határ! A nyolcvanas években még helybéli mendemondák keringtek arról, hogy a csehszlovák határőrök szeretik összegyűjteni a határzónában kódorgókat, még magyar területről is. És akit átvittek, egy-két hétig élvezhette a „cseszkó” vendégszeretetet… Így volt-e, nem tudom. 1986 lehetett, mikor László-tanyáról gyalogoltam lefelé az országúton. Köd volt, az orromig sem láttam. Egyszerre füttyszó hangzott a közelből. Megdermedtem. Mindjárt eszembe jutott az előbbi rémtörténet. Mozdulni sem mertem. Ekkor énekszó csendült a ködben! Valaki szlovákul énekelte a „Bunkócskát”! Te jó ég! A hangnak se iránya, se távolsága, mintha maga a Köd énekelt volna. Lábujjhegyen osontam tovább. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor egy fentről érkező busz megállt, és levitt Hollóházára.

Tábortűz a Milicen

A Nagy-Milic rétjei olyan gyönyörűek, hogy elhatároztuk, nem is megyünk tovább. Itt vertünk tábort. Jött az alkony. A lehűlő levegőben csodáltuk a tájat. Amikor besötétedett, tábortüzet gyújtottunk és vacsorát fűztünk. Körülöttünk, mint egy karácsonyfa, kivilágosodott a sötétség: a mélyben elterülő falvak fényei körös-körül.
Reggel pár perc alatt elértük a Nagy-Milic csúcsát, rajta a trianoni emlékoszloppal. Nem fájdítottuk tovább a szívünket, gyorsan hátat fordítottunk neki és a ma már a földi halandó elől elzárt László-tanya mellett elhaladva hamarosan elértük a Bodó-rétet. Bár élelmiszerkészleteink elfogytak, nem maradtunk ebéd nélkül. A „Kettes Számú Büfésnéni” olyan szalonnapörcös sztrapacskát kanyarított nekünk, hogy…. Hogy csak na! Megelégedetten bandukoltunk tovább Füzér felé, ahol a vár még újabb panorámájával örvendeztetett meg minket, és a kábítóan virágillatos réten csak egy dolog volt mindenki számára biztos: jövőre megint visszajövünk a Zemplénbe!

Fűzér vára
Kevés olyan várunk van, ahol könnyebb elképzelni a régvolt végvári dicsőséget, mint éppen a Füzéri. Körben a zempléni hegyek karéja, a vár alatt pedig rétek, kaszálók, füstölgő kéményű kis falvak. Csak be kell hunyni a szemünket, és máris megelevenednek a történelmi kalandregények alakjai. Kacagányos nyalka kurucok, csillogó vértű végvári vitézek, kopjás törökök nyargalnak a harmatos füvű mezőkben.

„Vitézek mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád,
ki kedves mindennél”
(Balassi Bálint)

Az egyik legrégibb Árpád-kori várunk. Az Árpád-ház kihalásáig királyi vár volt. Nevezetessége, hogy Mohács után Perényi Péter itt rejtegette a Szent Koronát. A Perényiek birtoklása alatt gótikus kőfaragványokkal díszítették a kápolnát. Később a Báthoriaké, majd a Nádasdy család birtokába került. A Thököly felkelést követően, 1683-ban a császári csapatok felrobbantották.

„Item a párkányból…fa gradicz… az vár kapuig… a váron kívül mingyárt gradicz vegén vagyon egy emelcsős kapucska… Viszont onnét kijővén a várfokra az óra felé…vagyon egy tornyocska, melyen vagyon óra…alatta egy vigyázóhely, az udvarkák felül, mellette lövőhely”
(részlet Füzér várának 1620. évi inventáriumából)

Sziklák, rétek, patakok

Mindent megadnának a hazai sziklamászók, ha a bükki Pes-kő (857 m) lenyűgöző, 40-50 méteres függőleges mészkőfalain próbálgathatnák tudásukat. A fennsíkperemről mélybe szakadó, a teljes, többlépcsős letörés tekintetében kétszáz méteres szintkülönbséget átfogó hófehér falakon igazi mászóparadicsom működhetne… Ám a Pes-kő – sziklamászó szempontból sajnos, de értékeink védelmét előtérbe helyezve inkább szerencsére – a Bükki Nemzeti Park szigorúan védett területe, ritka és értékes növényvilága, ragadozó madarai miatt. És bármelyik irányból közelítünk felé, csak hosszú gyaloglás árán érhető el.

A Pes-kő nagy letörése

Kiindulópont a Bükk nyugati lábának gyöngyszeme, az egyre fejlődő, csinosodó Szilvásvárad. A Bükk legmagasabb csúcsa, az Istállós-kő (958 m) alatt, a Szilvás-patak völgyében elterülő község páratlan turisztikai adottságokkal rendelkezik. Varázslatos a hegyes-völgyes táj, kristálytiszta levegőt lehelnek a Bükk erdőségei, a faluban csobog a zuhatagos, pisztrángot nevelő Szalajka-patak, és a település hírnevét tovább öregbítik, külországba is elviszik a Lipicai ménes, a fogathajtó világbajnokság és a vadászati lehetőségek. Szilvásváradon ma már a sátoros kempingezéstől a luxus wellnesshotelig mindenféle szállás és vendéglátási lehetőség megtalálható.

Bármelyikben is töltöttük az éjszakát, a korai és bőséges reggeli elköltése után – szükség lesz az energiára! -, a Szalajka völgyében vágunk neki a túrának. A völgyben nagy számban sétálgató kirándulók, családok a Fátyol-vízesés és az Istállós-kői-barlang (ősemberbarlang) felé tartanak. Mi hamar letérünk erről a főiránytól és bal kézre befordulunk a Tótfalusi-völgybe. Utunk a sárga jelzésen, de még keskeny autóúton vezet. Itt még odafüstöl orrunk alá egy-egy, a Milleneumi kilátó felé tartó autó. A völgyi rétek, bozótosok fölé sziklás, busa hegytorony magasodik, a Gerennavár (759 m). Ugyancsak magasnak tűnik, pedig utunk során jóval magasabbra jutunk majd föl. A műutat elhagyva az Ivánka-lápa kanyargó turistaösvényén minden lépésnél érezni fogjuk a fennsíkperem hirtelen emelkedését. A sárga úton a gerennavári parkolón is túl haladva végül egy többes útelágazáshoz érünk. Választhatjuk a sárga Δ jelzést is, sokkal látványosabb lesz azonban utunk, ha kicsit továbbmegyünk a műúton, áthaladunk az Olasz-kapun (az első Világháborúban olasz hadifoglyokkal építtették), majd elérve a fennsíki réteket, jobbra fordulunk a kék+ útján, a Feketesár erdészház irányában.

A Bükk-fennsíknak ezen a legmagasabb, 800-950 méter között váltakozó platószerű részén sűrű bükkösöktől övezve számtalan kisebb-nagyobb dúsfüvű hegyi rétben gyönyörködhetünk. E rétek létrejötte a karsztjelenségek körébe sorolt töbrök, más néven dolinák különleges mikroklimatikus adottságaihoz, no meg az emberi tevékenységhez kötődik. Nagyobb részt emberkéz – helyesebben balta, fűrész – teremtette kaszálórétek ezek, amelyeket évszázadokkal ezelőtt alakítottak ki keserves munkával a fennsík környéki falvak lakói. Ökológusok szerint a nagyjából kör alakú, mészkőoldásos bemélyedések, azaz a töbrök alján, ahol megül a hideg levegő és mértek már nyáron is fagyot (a rekord -7,9 fok júliusban), természetes módon is keletkeztek kisebb rétfoltok, mivel a hideghatás miatt az erdő nem képes zárulni. Akár így, akár úgy, ma ezek a rétek karakteres arcot adnak a fennsíknak. Hullámzó füvük, borókásaik megkapó látványt nyújtanak, és növényritkaságok, védett állatok, főleg rovarok sokaságának adnak otthont. Ilyenek tavasszal a különböző vad orchideafélék, a szibériai nőszirom (Iris) kék-fehér cirmos virágai, a szúrós, taposást jól bíró száratlan bábakalács, nyár elején az otthoni vázából ismerős kardvirág vadon élő, kultúrtársainál sokkal bájosabb ősi változata (Gladiolus), vagy koraősszel a magashegyekből ismerős kék és lila virágú tárnicsok (Gentiana). A fű között szöcske és sáskahadak millióinak éneke szól, hajnalban vagy alkonyatkor pedig, ha óvatosan közlekedünk, gyakran találkozhatunk a rétekre kimerészkedő őz- és szarvascsordákkal, rókával, vaddisznóval.

Utunk ilyen töbrök, rétek során vezet végig. Itt-ott beleakadunk az ötvenes években még működő fennsíki Régi-vasút maradványaiba, amelyen a kivágott fát szállították a mélyen fekvő völgyekbe. Elhaladunk a kedves, mai is használt erdészház mellett, ezzel magunk mögött hagyjuk a betelepült zónát, innentől nyugatra, délnyugatra nincs már több emberlakta hely a Bükk-fennsíkon. Hamarosan újabb elágazás következik. A rövidebb út a kék+, mi azonban balra fordulunk a zöld jelzésen, mert mindenképp látni szeretnénk a Virágos-sár oldalában elterülő híres bükki Őserdőt.
Az Őserdő felemelő természeti látvány és a múlandóság borongós hangulata egyszerre. Felemelő, mert ilyen hatalmas, évszázados bükköket, a természet ilyen érintetlen vadságát és burjánzását Európa szerte csak kevés helyen tanulmányozhatjuk. És lehangoló is, mert az elmúlást idézi. A fák itt lábon hallnak el, maguktól dőlnek a földre, ahol évtizedekig korhadnak, míg eggyé válnak a humusszal, „amelyből vétettek”. És azért is, mert azt láthatjuk itt, amit máshol járva hazánk erdőségeiben, már sehol: az igazi erdőt, amilyennek lennie kéne minden bükkösnek, ahol csemetétől a 150 éves matuzsálemig együtt élnek a generációk, és önmagától újul meg a természet. Mint minden illúzió kicsit ez is hamis: ez sem igazi őserdő, de több mint 200 éve nem végzett is semmiféle fakitermelő tevékenységet emberkéz.
Másik nevezetességgel is találkozunk az Őserdőben: rácsatlakozunk a Nagy-Milictől az Írott-kőig kanyargó Országos Kéktúra bükki szakaszára, és a másfélmillió lépésből pár ezret most ezen fogunk megtenni.

Hupikék törpikék avagy túrázók az Őserdőben

Elhagyva a természetnek eme zöld templomát, jelentős szintet veszítünk a Sima-kő-lápába vezető kis völgyben. A mészkőformakincs különleges jellemzőiből adódóik, hogy a lapályos, hajdan a mészkőtönköt takaró miocénkori üledékes rétegekről átöröklött völgy egy sziklatetőre, a Vörös-kőre fut ki. Ezt a kis kitérőt jelzett út nélkül kell megtennünk, és alaposan gondoljuk meg, mert ha a sűrű erdőben elvétjük a tetőt, gyorsan elveszítjük a fennsík magasságát és igen keserves lesz visszagyalogolni.
A kéken továbbhaladva hamarosan meredeken lejtő rétekre érünk. A keskeny ösvényről szép kilátás nyílik a Déli-Bükk vonulataira. A bódító vadvirágillat pihenésre csábít. Érdemes kicsit elnyújtózni a fűben, gyönyörködni a tájban, hisz hosszú út áll még előttünk.
Hamarosan újra erdőbe érünk. Bármerre tekintünk, mindenfelé kisebb-nagyobb, hófehér mészkősziklák hevernek. Karrmezőn járunk. A mészkőben oldódott üregek között barlang is akad: a Cserepes-kői barlangszállást az 50-es években tették lakhatóvá, a természetes üreg bejáratát ajtó védi, odabent egyszerű fapriccseket, vaskályhát találunk. Aki rászánja magát az itt alvásra, nomád körülményekre készüljön föl, és bőséges vízmennyiségről gondoskodjon, mert a kiemelt mészkőplatón közel, s távol nincs víznyerési lehetőség.
A Cserepes-kőről már csak egy ugrás a végcél, a Pes-kő csúcsa. Kaptatót követően előbb a Pes-kő-kapuhoz érünk, jobbra erdőbe bujtatott sziklás gerinc húzódik, bal kézre pedig keskeny ösvény indul a szikla tetejére. Pár perc alatt felérünk a tetőt borító szélfútta füves rétre. Dél felé a rétnek, mintha elvágták volna, vége szakad: ha kióvakodunk a peremre, szédítő mélység nyílik közvetlenül a lábunk alatt. A mélyben hullámzanak a Peskő-völgy erdőségei. Valahol a szikla aljában, a tetőről nem láthatóan hatalmas barlangszáj ásítozik: a Pes-kő-barlang, amelyben 50 ezer évvel ezelőtti ősemberi nyomokra bukkantak a régészek. A tetőről az egész Déli-Bükk szinte madártávlatból tanulmányozható. A távolban Eger tornyai, nyugatra a Mátra vonulatai is feltűnnek.
Változatosabbá tehetjük a túrát, ha visszafelé más útvonalat választunk. Erre több lehetőség is kínálkozik. Ha bírjuk még szuflával és idővel is jól állunk, folytathatjuk utunkat a kéken, és útba ejthetjük a Pes-kőhöz hasonlóan jó kilátású Őr-kőt (880 m), majd a piros, aztán a sárga úton haladva a Horotna-völgyön át jutunk vissza a Szalajkába és Szilvásváradra. Ennél rövidebb, ha a zöld □ -et választva megkerüljük a Kálmán-hegyet és a Kopasz-rétre érve rácsatlakozunk a zöld jelzésű útra. Itt jobbra fordulva az Istállós-kő érintésével is visszajuthatunk a Szalajka-völgybe, ez esetben jelentős emelkedővel kell még megküzdeni. Ha elég volt mára a szintemelkedésből, a Kopasz-rétnél forduljunk inkább balra. A hangulatos ösvény hosszan tekereg lefelé a völgyoldalban, míg végre leérünk a Horotna-völgy aljába, a felduzzasztott kis tóhoz. A tótól további hosszú gyaloglás vár még ránk a csörgedező kis patak partján, míg végre az Erdei Múzeumnál, ahol szabadtéri bemutatón régi, erdei mesterségek eszközeivel ismerkedhetünk meg, beletorkollik a Szalajkába, épp a híres mésztufagátas Fátyol-vízesés alatt.

A Fátyol-vízesés, nyári alacsony vízhozamnál

A Szalajka-völgy hazánk egyik leghangulatosabb völgye, vízesésekkel, zúgókkal, tavakkal, pisztrángtenyészettel, vadasparkkal. Már csak ennek a bejárása is szép program, de ha elkerülnénk a tömeget, ne hétvégére időzítsük a látogatást. A Pes-kő túra végén valószínűleg elég késő lesz már ahhoz, hogy magunkban élvezhessük a völgy látnivalóit, sűrű, páradús levegőjét. A Fátyol-vízeséstől csak pár kőhajításnyira lefelé bukkanunk a Szikla-forrásra, amely hazánkban egyedülálló geológiai jelenség: folyamatosan aktív forrásbarlang. A komor sziklafal mélyedéséből tör elő a habzó karsztvíz, amelyet kis tóba duzzasztottak föl a szikla tövében. Lejjebb a pisztrángtelep kerítésén bekukucskálva a különböző méretű halnövendékeket lehet szemügyre venni. A legnagyobb pisztrángos tó a hazai filmeseket is megihlette szépségével, több magyar film, pl. a Szerb Antal regényéből készült Pendragon legenda kockáin ismerhetjük föl a tópartot.
A fárasztó túra végén ne feledkezzünk meg Szilvásvárad egyik legfőbb nevezetességéről: az omlós húsú, pompás ízű parázson sült pisztrángról, amelyet a völgy bejáratánál több vendéglátóhelyen is fogyaszthatunk, és jó egri borral lekísérve igazi megkoronázása lesz egy emlékezetes szép napnak.